Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 5.

Ahogy célját csak a vonzó alkalom, hivatását is csak a „sugárzó” istentisztelet töltheti be. Ez a hivatás és ez a cél nem kevesebb, mint hogy létrejöjjön a nagy találkozás Isten és népe között, és megtapasztalható legyen a koinónia, a közösség élménye, amellyel Isten megajándékozza gyülekezetét, hiszen enélkül nem létezik istentisztelet. Ez bizony misztérium, azaz titok a szó teljes és igazi értelmében. Adatik, ha Isten úgy akarja – de csak betöltetlen vágy és hiányérzet marad, ha ő nem adja áldását. Ezért így is, ekkor is érvényes az ünnepi alkalmainkon, az édesanyák megáldásakor és életünk sok más fontos eseménye kapcsán gyakran idézett zsoltárvers: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” (Zsolt 127,1)

Ez alázatra kell, hogy indítson mindnyájunkat: lelkészt és gyülekezetet, igehirdetőt és igehallgatót egyaránt. Ezért mondták reformátor atyáink, hogy a Szentlélek Úristen teszi hatékonnyá az igehirdetést és a szentségkiosztás szolgálatát, „ahol és amikor Istennek tetszik” (ubi et quando visum est Deo – Ágostai hitvallás V.). Mi szervezhetünk jókedvű alkalmakat, formálhatjuk derűssé együttléteinket, törekedhetünk arra, hogy színesek és hangulatosak legyenek istentiszteleteink, de azok a legjobb esetben is csupán emberileg vonzó, érdekes események maradnak, és nem lesznek „sugárzóvá”, a szó igazi és teljes értelmében istentiszteletté, ha az a felülről való ajándék nem adatik meg. Enélkül „csak jóigyekezetű emberek vagyunk (…), akiknek látszatkeresztyénségén mosolyog a világ” (Agenda 275. o., 39. sz. imádság).

Nem tagadhatjuk, hogy Isten akaratának és hatalmának alávetettek vagyunk, önmagunkban tehetetlenek és erőtlenek, de mégsem reménység nélküliek. Hiszen Isten igéje, Jézus Urunk ígéretei és reformátori hitvallásaink is megvigasztalnak és eligazítanak bennünket. Belőlük azt is tudhatjuk, hogy misszióivá, sugárzóvá, „igazivá” a tiszta igehirdetés teszi istentiszteleteinket, „mert az igén és a szentségeken mint közvetítő eszközökön keresztül kapjuk a Szentlélek ajándékát” (Ágostai hitvallás V.). A VII. cikkben pedig ezt olvassuk: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” S itt bezárul a kör. Mert az igén és a szentségeken keresztül kapjuk a Szentlelket, de csak a Szentlélek újíthatja meg igehirdetésünket, és csak ő elevenítheti meg hitünket és istentiszteleti életünket. Ezért az egyház legfontosabb és legidőszerűbb imádsága mindenkor a Szentlélekért való könyörgés, hiszen ígéretünk is van Jézus Krisztustól: „…ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle…” (Lk 11,13b)

Szívesen idézem itt a nemrég elhunyt Prőhle Károly professzor szép szavait is jelenleg használatos Agendánk 15. oldaláról: „Ahol Isten igéjét olvassák és hirdetik, hallgatják és tanulják, ahol a szentségeket adják és elfogadják Jézus Krisztus nevében, és ahol az Úr nevét segítségül hívják egyedül vagy közösségben, ott Krisztus egyháza jelen van, és az egy egyház istentisztelete folyik, mert ott jelen van a feltámadt és élő Úr, és végzi hitet ébresztő és szeretetre indító munkáját, azon ígérete szerint, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyülekeznek az ő nevében, ott van közöttük, és övéivel marad minden napon a világ végezetéig (Mt 18,20; 28,20).”

Nem kétséges, hogy kortársaink sokféle elvárása, igénye olykor kísértést is jelenthet az egyház számára. Nem lenne jó, ha az elvárásoknak úgy akarnánk megfelelni, hogy közben az igazi kincs elvész, a sugárzó igazgyöngy megfakul. A szolgálatból soha nem lehet szolgáltatás! Velünk is megtörténhet, ami Péter és János apostollal megesett, amikor a sánta alamizsnát remélt tőlük. Szavuk ma is eligazíthat bennünket: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6) És tudjuk: felkelt, és járt…

Jézus Urunk Lelke tegye áldottá, gyógyítóvá és sugárzóvá istentiszteleteinket!

Ittzés János