Keresztény szemmel

Keresztények milliói mondják ki hétről hétre, napról napra, minden alkalommal, amikor az Úrtól tanult imádságot, a Miatyánkot imádkozzák; sokuk számára monoton gépszerűséggel hangozhatnak a jól ismert szavak: „…mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” De amikor a menynyei Atyához intézett imájukban a kenyér szót kiejtik, vajon mennyire vannak tudatában e rendkívül mély értelmű bibliai szimbólum jelentéstartalmának?

Mire gondolunk mi, keresztények, amikor imádságos lelkiállapotban merül fel bennünk a mindennapi kenyér képe? Örömmel olvastam az Evangélikus Élet július 24-i számában Szántó Vilmosné gondolatait a mindennapi kenyér szimbólumának értelmezéséről. A Jn 6,23-tól kezdődő rész, a mennyei kenyérről szóló jézusi tanítás említése kapcsán felteszi a kérdést, hogy szembesültünk-e már életünk során azzal, hogy Jézus a negyedik kérésben nem pusztán a test fizikai szükségleteire gondolt, és vajon gondolunk-e arra, tudatosodik-e bennünk, hogy valójában mire is vonatkozik a Miatyánk negyedik kérése. A krisztusi szimbólumok tanulmányozása az Újszövetség szélesebb kontextusában egyértelművé teszi, hogy azt, ami testi életünk fenntartásához naponta szükséges, ki kell egészítenünk hittudatunkban mindazzal, ami e naponta kért kenyér magasabb, spirituális szintjeit jelenti számunkra. A negyedik kérésben az élet kenyerét, Krisztust kérjük és hívjuk, hogy lépjen be az életünkbe, szívünk központjába, hogy átformálja egész személyiségünket, és hozzásegítsen életünk beteljesítéséhez.

Kétségtelen, hogy az igehirdetés módszertana szempontjából fontos és teljesen helyénvaló kiindulópontnak tekinthető, amikor az igehirdető a legkézenfekvőbb jelentésből és a valóság leginkább kézzelfogható szintjéből kiindulva bontja ki mondanivalóját. A mindennapi kenyér esetében ez természetesen a búzából készült földi kenyér, mely testünket táplálja. Ez a legközvetlenebb asszociáció, amely a testi-fizikai élet egészére vonatkoztatva kiszélesíthető minden olyan anyagi szükségletnek az öszszefoglaló nevévé, amely testi életünk fenntartásához elengedhetetlen.

De vajon valóban irányult-e arra is Krisztus imájának eredeti szándéka, hogy benne testi táplálékot vagy általában anyagi javakat kérjünk? Helyesnek és szükségesnek tekinthető-e az az imádkozói attitűd, hogy először az anyagiakra gondoljunk? Úgy vélem, az elmélyült teológiai vizsgálódás annak a belátására vezet, hogy ennél a kérdésnél (és kérésnél) az igehirdetés módszertana és a mélyteológiai jelentés elválnak egymástól. A döntő felismerés ugyanis az, hogy a Miatyánk kulcsfontosságú szavai – így a kenyér is – roppant összetett, spirituális jelentéstartalmú szimbólumok. Ha pedig arra irányítjuk figyelmünket, hogy a kenyér ebben a kérésben pusztán az ehető kenyeret vagy az anyagi szükségleteket jelenti, akkor a kenyér számunkra egyszerűen nem jelképez semmit, mert nem mutat túl önmagán, és nem részesül valami magasabb rendű valóság átformáló erejéből.

„Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: »Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.« Ő így válaszolt: »Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.«” (Mt 4,3–4) Jézus viszonya a kenyérhez és az anyagiakhoz már megváltói fellépésének kezdetén megjelenik, és nem kérdéses, hogy ő, „az élet kenyere” (Jn 6,35) melyik szintre helyezi a hangsúlyt.

„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,31–33) Az anyagiakhoz való helyes viszonyulást és azok jelentőségét Jézus a Hegyi beszédben is megvilágítja hallgatóinak. Semmiképpen nem az anyagiak kérése kerül az első helyre; sőt ezt az aggodalmaskodó hozzáállást Jézus kifejezetten elveti, és a kérés, a keresés, a figyelem fókuszát a menyek országára és Isten igéjének végső értelemben megmentő igazságára helyezi. A többi, azaz minden, ami anyagi – melyekért oly gyakran és sokszor hitetlenül aggódunk – sorsunk alakulása során kisebb vagy nagyobb mértékben megadatik azért, hogy földi létezésünk során töretlenül haladhassunk igazi célunk: Isten országa és szívünk központja felé.

„»…az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.« Erre ezt mondták neki: »Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!« Jézus azt mondta nekik: »Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.«” (Jn 6,32–35) A mélyebb összefüggések egyre világosabbá válnak előttünk: az élet mennyei kenyere Isten igéjében nyilvánul meg a hívő ember számára, s azáltal, azon keresztül válik befogadhatóvá, emészthetővé és táplálóvá. Isten Igéjéről, a logoszról pedig tudjuk, hogy testté lett (Jn 1,1–18), és egy ideig köztünk lakozott: ő Jézus Krisztus, aki mennyei kenyérként közvetlenül, földi emberként és hallható szavakon keresztül megnyilvánuló isteni energiával táplálta tanítványainak valódi, magasabb rendű, spirituális lényét, más szóval: az emberek lelkét. És az ő szavainak spirituális hatása az olvasható Íráson és a hallható igehirdetésen keresztül azóta is táplál bennünket, lelkünket és szellemünket; minket, akik őbenne hiszünk, és őhozzá igyekszünk.

„…az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.«” (1Kor 11,23–24) Az úrvacsorában pontosan azt a szimbólumot vehetjük a kezünkbe, amelyet a Miatyánkban kérünk. Fontos tudni, hogy a szimbólum, a jelkép a valóság sokkal mélyebb szintjeit jeleníti meg, mint a jel. A jelek és az általuk hordozott jelentések kapcsolata közmegegyezésen alapul, ezért a jelek tetszőlegesen cserélhetők. A szimbólumok azonban nem változtathatók meg önkényesen, mert a jelkép anyagi hordozója – jelen esetben a kenyér – nemcsak önmagát jelenti, hanem részesül a fizikai világon túl lévő, transzcendens valóságból, és annak erejét közvetíti az anyagi hordozón, a szimbólumon keresztül. Minden jelkép egy-egy kapu tehát, mely a létezés isteni szférájára nyílik.

Az úrvacsora szentségében egészen közvetlenül vehetjük magunkhoz a mennyei kenyeret: a földi kenyér szimbólumán keresztül, hitünk által részesülünk Krisztus valóságos, azaz spirituális testéből, amely mindenütt jelen van, e pillanatban is körülfog bennünket, múlhatatlan energiája oltalmaz, életet ad és táplál.

Mit kérünk hát valójában a Miatyánk negyedik kérésében? Nem testi ennivalót és nem anyagi javakat. Az „imák imájának” legmagasabbra irányuló, lelkünket felemelő céljait és az ember igazi rendeltetésének spirituális természetét megsejtve egyre inkább tudatosulhat minden keresztényben, hogy a kenyér szimbólumának kérésével Isten Igéjének örök életre megtartó táplálékát akarjuk lelkünkbe, szellemünkbe és szívünkbe fogadni. Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak a személyiségünket átformáló és fejlesztő erejét, szívünket és tudatunkat bevilágító fényét, az isteni gondolat valóságteremtő hatását kérjük és fogadjuk magunkba. Végső soron azt a felfoghatatlan minőségű, az egész világot fenntartó isteni szeretetet kérjük e lelki táplálékban, amelynek örök világosságát továbbadni embertársainknak minden keresztény ember kötelessége.

Petri Gábor