A hét témája

Magyarország történelmében 1945-ig rendkívül jelentős szerepet játszott a Szent Korona-eszme. Bartoniek Emma történész szerint „…a Szent Korona eszméjének változásai tulajdonképpen a magyar alkotmány történetének leghívebb, legpregnánsabb kifejezői: mindenekelőtt azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók egymáshoz való viszonya átment”. Hivatalos állami ünnepünk, augusztus 20. jó alkalmat kínál a Szent Korona-tannal kapcsolatos történelmi visszatekintésre.

Az eszme történetét végigkövetve elsősorban a magyar alkotmánytörténet változásai rajzolódnak ki előttünk. Hazánknak 1945-ig úgynevezett történeti – evolutív jellegű, lassabban változó, a szokásjogon nyugvó – alkotmánya volt. Az ilyen alkotmány előnye a múlthoz, annak értékeihez való erősebb kötődés. A magyarság számára komoly veszteségként értékelhető, hogy a II. világháború után a „forradalmi hevület” mindent elsöprő lendülete megtagadta történelmi értékeink nagy részét, vele együtt a Szent Korona-tant is.

Az első hazai államelméleti műnek Szent István király Intelmei tekinthetők. A mű mint irodalmi alkotás önálló és eredeti, szubjektív atyai intelem, amely a helyes kormányzás alapelveit foglalja össze. Azért nevezhető államelméleti munkának, mert a legitim hatalom korlátozásának kérdését is érinti. Az Intelmek kettős alapgondolata: „a hit tett nélkül elhal”, és „az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját”. Már e műben megfigyelhető, hogy a királyságról alkotott képben a király személye helyett méltóságának hangsúlyozása kerül előtérbe. Ezt a méltóságot legtöbbször a korona fejezte ki; az uralkodói jelvény majd minden fejezetben – összesen nyolc alkalommal – említtetik. A mű zárómondata így kezdődik: „Mindaz, amit fentebb elmondottunk, alkotja a királyi koronát…” Szűcs Jenő történész szerint a mű egész tartalma a korona fogalmába fut össze, ezáltal az európai koronaszimbolika egy korai gondolati csírájának tekinthető.

Az István halála utáni trónutódlási harcok során az eredeti korona elveszett, de a középkorban elevenen élő, Hartvik püspök által írt legendának köszönhetően az Árpádok későbbi koronáját a Szent Koronával azonosították. A korona mint a királyi hatalom jelképe Európában több helyütt a 13. században kezd a királyi hatalomhoz tartozó, attól el nem idegeníthető birtokok tulajdonosaként szerepelni.

Nálunk az erről tanúskodó egyik első dokumentum III. Honorius pápa 1225. évi bullája. Ebben az egyházfő figyelmeztette II. Andrást, hogy köteles megőrizni koronája tisztességét, ezért vissza kell vennie a korona eladományozott birtokait. A felfogás szerint ha a tulajdon, azaz a korona joga elvész, elvész a korona szabadsága is. IV. Béla 1238-as oklevele pedig Nagyszombat városáról úgy rendelkezett, hogy annak lakói „különlegesen a királyi koronához tartozzanak”.

A koronaszimbolikában tehát az uralkodó fejéke tulajdonosi minőségben tűnik fel. A 11–13. századi oklevelekben sok helyen esik szó a korona méltóságáról, dicsőségéről, tiszteletéről. A harcokban magukat kitüntetők a korona dicsőségéért, tisztességéért küzdöttek. Így a hűség, amellyel az alattvalók a királynak tartoztak, a koronára is vonatkozott. A 14. század folyamán a korona már nemzetközi szerződésekben is szerepel mint az állam jelképe. Az Anjou-korban a király és a korona még együtt képviselte az államot, a hiányzó államfogalmat pótolták. Az uralkodó és alattvalói viszonyában 1401-ben, Zsigmond fogsága idején állt be jelentős változás. (A királyt saját bárói tartották fogva.) A királyi jogokat a bárók gyakorolták, és ennek legitimitását a korona jogaiból vezették le. Ennek kifejezéseként új pecsétnyomót vésettek „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” felirattal. Kanizsai János királyi kancellár pedig a „Magyarország Szent Koronájának kancellárja” címet viselte.

Zsigmond idején a király személye egyre inkább háttérbe szorult a koronához képest. Az uralkodó helyett egyre gyakrabban szerepel a Szent Korona. Az ország lakosai egyre többször említtettek úgy, mint „Magyarország Szent Koronájának alattvalói”. Az új szemlélet – amely szerint a korona az államhatalom igazi alanya – a lakosság széles rétegeiben elterjedt. Ennek okai elsősorban az igazságszolgáltatási eljárásban keresendők, amelynek során a perdöntő eskütételt megelőző tanúkihallgatásoknál minden rendű és rangú tanút „Istenben való hitükre és a király meg az ő Szent Koronája (vagy Magyarország Szent Koronája) iránti hűségükre” eskettek meg. Mindez általában nagyobb tömegek jelenlétében zajlott.

A hűség, amely az ország lakosait hosszú ideig a király személyéhez és ezáltal a koronához fűzte, a 15. századtól az ország koronájához, rajta keresztül pedig a mindenkori királyhoz, a korona viselőjéhez kapcsolta őket. A személyes hűség egy magasabb rendű elkötelezettségnek, az „állampolgári” hűségnek adott helyet. A születő törvényekben egyre hangsúlyosabbá vált, hogy a korona védi az alattvalók jogait, és ő az államérdek legfőbb alanya. Hatalma nemcsak a szűkebb értelemben vett magyar királyság területére terjed ki, hanem a mindenkori magyar király hatalma alatt álló egész területre – hasonlóképpen, mint Angliában a 13. században, ahol a korona volt a birodalom területi felségjogának jelképe. A magyar szimbolika abban különbözött európai társaitól, hogy nálunk egy létező, konkrét tárgyra vonatkozott, ennek következtében pedig a korona és az alattvalók közötti személyesebb kapcsolat közvetlenebb, átélhetőbb volt.

Az eszme alakulásában a következő fontos esemény I. Ulászló koronázása volt. A Szent Korona nem lévén az országban, a Szent István hermájáról levett koronát használták a szertartáson. Az ekkor kiadott oklevélben a főurak és a köznemesség egy része a következőt nyilvánította ki: „A koronázás mindig az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul.” Világosan látható, hogy a korona mint államszimbólum az uralkodó személyét, az egymást követő királyokat és a hatalmat a mindenkori uralkodóval együtt gyakorlók körét jelöli.

A koronatan államtanná alakulásával párhuzamosan egy másik, az egyház gondolatköréből származó államelmélet is létrejött: az államnak emberi szervezetként való felfogása. Ez az elképzelés Szent Pál tanításán alapszik, aki szerint az egyház, a hívők közössége Krisztus misztikus teste, amelynek a feje a Megváltó, a hívők közössége pedig a test tagjait alkotja. Ez az organikus szemlélet tevődött át az államra is. A koronaeszme és az organikus államelmélet egymástól nagyrészt függetlenül alakult ki, de mindkettő az egyházi eredetű európai műveltség alkotórésze. A koronaeszme és az államtest képének összekapcsolása Werbőczy István műve volt. A Tripartitum (Hármaskönyv) alapelve: minden főpap, báró és nemes ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezi. Ennek történeti gyökere a szerző szerint az, hogy miután a magyarok közössége (communitas) királyt választott, a nemesítés és a birtokadományozás jogát a maga akaratából az ország Szent Koronájának a joghatóságára és így a koronázással a királyra ruházta. A kölcsönös kapcsolat lényege tehát: a királyt a nemesek választják, a nemeseket pedig a király teszi azzá. Minden nemes egyformán a Szent Korona tagja, és csak a nemesség akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. Ez az állítás a Hármaskönyv előtt sehol sem fordul elő.

Mohács után a három részre szakadt országban a korona továbbra is jelképezte, fenntartotta az egységet, az államtest sérthetetlenségének szimbólumaként funkcionált. A Szent Korona jogán tartottak igényt a Habsburg-házi királyok Erdélyre. Az igényt a fejedelmek is elismerték, és a magyar királyokkal kötött szerződésekben kötelezték magukat, hogy az uralmuk alá tartozó területekből a Szent Korona sérelmére nem idegenítenek el részeket. A közfelfogás szerint az számított magyar „állampolgárnak”, aki a Szent Koronának alávetett országokból származott, vagyis azok voltak az erdélyiek is.

Az időben nagyot ugorva végezetül az I. világháborút lezáró trianoni békediktátumnak a Szent Korona-eszmére gyakorolt hatásáról szólunk. A diktátum a Szent Korona területeinek megcsonkításához, feldarabolásához vezetett. A viszszaszerzésre irányuló természetes törekvés, a revízió külpolitikai kényszerpályára sodorta a magyar diplomáciát. A ’30-as évek európai eseményei és a visszacsatolások további súlyos gondokkal terhelték a magyar politikai életet. Közülük egyet említünk, amely jelentős mértékben érintette a sokak szemében egymásra épülő és egybekapcsolódó Szent István-i állameszmét és a koronatant: a nemzetiségi kérdést. Illusztrációképpen tragikus sorsú miniszterelnökünk, Teleki Pál egyik 1941-es beszédéből idézünk részleteket.

„Amint soha nem volt hódító és elnyomó a patriarkális formákban született Szent István-i gondolat, hanem tartalmilag mindenkor atyai gondoskodás jellemezte, úgy jellemezte mindig a kötelességérzet is. Annak a kötelességnek az érzete, hogy Európa e részében, amelybe a sors Szent István népét állította (…), és ahol keresztény államot alkotott, békét és jólétet teremtsen, kölcsönös megbecsülést hozzon létre” – mondotta. A Szent István-i állameszme „nem faji gondolat, hanem együtt élő, bár különböző származású, nyelvű emberek, népelemek politikai egybefogásának gondolata”. A magyar nemzetfogalom – szerinte – „nem a nyelv nemzetfogalma, hanem a nemzettestnek a fogalma, azok együttesének a fogalma, akik a nemzetgondolatot átérzik és vállalják”. Feltette a kérdést: „Alkalmasak vagyunk-e (…) egy ilyen vegyes nyelvű országnak (…) nem brutális, hanem jóságos vezetésére? (…) Milyen alapon lehet ezt kormányozni?” Válasza: „A megoldás itt a helyes életforma, jó közigazgatás, társadalmi megértés és a nacionalizmus helyett patriotizmus, a mindenféle nyelvűek közös hazafisága.”

Dr. Guóth Emil