A hét témája

„Az életet élni csak előre-, megérteni csak visszatekintve lehetséges.” (Kierkegaard)

Az államalapító István királyra emlékezünk augusztus 20-án, aki tudatos döntésével a nyugati kereszténység formáját választotta, amelynek két meghatározó ága, a római katolikus és a protestáns ugyanabból a lelki, szellemi gyökérből fakad. A reformáció célja soha nem a valamiféle partikuláris, az átlagember számára könnyebben elfogadható, dísztelenebb katolicizmus propagálása volt, hanem a Krisztus-eredet igényének egyetemes érvényesítése egyházon belül és azon kívül egyaránt.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy István saját korának reformkereszténységét fogadta el s használta államalkotó műve szövetségeseként. Nem olcsó hivatkozási alap ez a számunkra, hanem annak az igénynek a komolyan vétele, hogy ha ma a kereszténység társadalmat formáló, jövőt segítő hatásáról akarunk szólni, akkor ezt nem tehetjük a tegnapi módon és a tegnapi módszerekkel. A hagyományok ugyanis csak addig tiszteletre méltóak, ameddig nem válnak ideológiává. István hagyományt teremtett, s eközben hagyományokkal szakított. A valóságra reagált.

1938-ban megkérdezték Ravasz László református püspököt, miért ünneplik a reformátusok is István király napját. Így válaszolt: „…evangéliumi hitünkhöz híven István király napján istentiszteletet tartunk, énekeljük szép zsoltárainkat, meghallgatjuk Isten igéjének bizonyságtételét. Egyedül Istennek adunk hálát azért, hogy magyarnak születtünk, s könyörgünk azért, hogy szegény magyar nemzetünk Isten félelmében s az evangélium világosságában történelmi hivatását minél teljesebben betöltse. Ha ezt nem tennők, rossz magyarok volnánk; ha más felekezet tanítása szerint ünnepelnénk, rossz reformátusok volnánk; ha megsértenők más atyafiak hitét, s azt el akarnók nyomni, rossz keresztyének volnánk, s ha a magunk hitének a jogát nem követelnők meg: dibdáb emberek volnánk. Márpedig jó magyarok, igaz reformátusok, hívő keresztyének és emberséges emberek akarunk maradni.” Mást nem akarhatunk ma sem.