Élő víz

A Békecsapatot Noémi találta ki és – mondhatni – alapította meg a suliban az után a zűrös két hét után, amikor úgy kiéleződött a helyzet az osztályon belül, hogy már előre rettegtem a napi beszámolóitól. Kék foltok (hógolyónyom), zöld foltok (jeges hógolyó nyoma) díszelegtek rajta mindenütt. Ha beteg lett volna, biztos feljelent az orvos valami gyerekvédelmis illetékesnél.

Aggódva figyeltem az ügyek alakulását, a harcok durvulását. A tanító nénivel is beszéltem, de az indulatok megfékezhetetlennek tűntek. „Ma Petra megpofozott” – szontyolgott egyszer. „Ma megpofoztam Petrát” – virult másnap. Én meg pirultam, hajjaj, hát mégse csak szegény szenvedő alany az én ártatlan báránykám. „Ma a fiúk ellen harcoltunk a lányokkal” – folytatódott a sor. „Ma Zsófi és Melinda átállt a fiúkhoz” – nahát! „Ma én álltam át a fiúkhoz” – még nahátabb… Volt persze indoklás is, mindig „Mert”-tel kezdődött – nagyjából eddig értettem –, és nagyon gyorsan változó, bonyolult, számomra követhetetlen viszonyrendszert tárt fel. Beszélgettem másokkal, nyugtatgattak, de hiába. Ez nem lehet így normális, morfondíroztam magamban.

Aztán egy délben örömmel jött haza, lelkesen mesélt; ámulva, büszkélkedve hallgattam a kedves kis beszámolót a frissen létrehozott Békecsapat megalakulásáról. Na végre, na végre! A tagok névsora is tetszett; hárman voltak, mind helyes, rendes kislány. Mindjárt első nap össze is hoztak egy szervezeti szabályzatot. A könyvecske tetején pici piros szívek, melyek, mint sejthető, a béke ügyéért dobognak majd. Az első oldalakon természetesen a szabályokat fektette le a kupaktanács. „A főnök: Letícia. A tagok: Noémi, Melinda. Ellenség nincs, csak barátság. Ha jön egy idegen, megbarátkozunk vele. Ha a tanár néni mond valamit, szót fogadunk neki. Ha valaki bajban van, segítünk neki. Figyelmeztetés: Szeressük egymást, mindig jóban legyünk, ne haragudjunk senkire!” Majd újabb szívecskék, mosolygó kislányfejek. Végre felsóhajthatunk. Van már jó mag, ha kicsi is, hát mit tegyünk, minden nagy mozgalom így született a földön.

Reménykedve vártam hát a másnapot. Noncsi lelkesen indult az iskola felé: „Édesanya, ugye hogy az Úr Jézus csapata után ez a második, ami Békecsapat?” – és kicsit büszke is volt, hogy ő alapította. Bennem meg tomboltak a nagy érzések. Hiába, na, azért mégis nagyszerű ez a világ. Most jönnek a nagy változások, idenézzen mindenki. Íme a jó mag, fel a fejjel, emberiség, jön a Békecsapat. Mit nekünk veszekedő politikusok, pártok és képviselők! Befellegzett nektek, viszálykodók, nincs jövőtök többé. Már szinte látom, ahogy a Békecsapat zászlaja alá felsorakozik az osztály, az iskola, a falu, fejét lehajtva, pironkodva az Országgyűlés, hátul meg Bush elnök búsul, hogy nem neki jutott az eszébe ez a nagyszerű gondolat…

Egészen belemerülök az álmodozásba, de aztán jön a rideg valóság déltájt Noncsi személyében: összeveszett a Békecsapat, kilépett két tag, de sebaj, mert van helyettük két teljesen új: Petra és Edina. Majd most velük lesz csak igazán erős az indulás, megláthatja, aki nem vak.

Valami szemtelen, cinikus kis kétely kezdi csiklandozni a szívemet. Hm, hm, ez a Békecsapat, hát ilyen hamar ráuntak a gyerekek a jóságra? De aztán lehurrogom a tétovaságot, elhessentem a kételkedést: ugyan már, ha mások a csapat tagjai, hát másokkal fogják megváltoztatni a világot, és kész. De azért kíváncsian várom a következő nap végét.

És megérkezik Noémi a hírrel, miszerint a régi csapat immár a múlté, és ezennel két egészen új tag áll a zászlójuk alá: Évi és Zsófi. Titkon megállapítom, hogy ez nagy valószínűséggel az utolsó változatok egyike, lévén az osztálylétszám véges. Aztán a nagy remények helyébe lassan végképp befészkeli magát a várakozás: hova is alakul most már a Békecsapat ügye?

Noncsi lógó orral esik be az ajtón aznap délben. Nem is kell kérdeznem, mondja magától is, hogy újra, hogy megint, hogy ismét kiváltak a bevált csapattagok, és hogy mindenkinek harcolni van kedve, csak ő maradt meg egyedül, aki még békét szeretne. Vigasztalgattam szegényt egész délután. A leckét is éppen csak odavetette a papírra, úgy elkámpicsorodott a nagy vereségtől. Javíttattam vele szavanként, hogy nagy keservesen mégiscsak megszülessen a dolog. Amikor aztán végre jóváhagytam a kész művet, előkaparta a hét elején készített Békecsapat-könyvet. Ott virítottak most is a szívecskék, de igencsak árván, elfelejtetten pislákolt már az az égő piros színük. Szégyenkeztek ők is, tétovázgattak, sápadoztak a nagy kudarc miatt.

Noncsi sokáig lapozgatta, nézegette az összetűzött-fűzött lapokat. A szabályok után már csak egyetlen kitöltetlen oldal árválkodott. A felirata: „Legkedvesebb emlékeim”. Csendes-bús lassúsággal keresgélt a ceruzái meg az emlékei között, aztán lassan, megfontoltan beírta az üresen hagyott oldalra mint egyetlen maradék csapattag: „De jó volt, amikor még verekedtem Petrával…”

Elpirultam, elsápadtam, aztán kifordultam az ajtón, és szomorkás mosolylyal vettem búcsút békecsapatos álmaimtól.

Jézus, mégis neked kell győzelemre vinned az ügyet…

Füller Tímea