A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP – Róm 6,8–11**

Pál apostol szóhasználatában a test az embert jelöli. Csakúgy, mint az Ószövetségben, ahol a prófétáknál és a zsoltárokban sűrűn előforduló „minden test” szókapcsolat tartalmi fordítása: „mindenki”, illetve „minden ember”. (Mint ahogyan a magyarban a fő magát az embert is jelölheti: itt és itt ennyi és ennyi fő volt jelen. Az Ószövetség nyelvében a test szó tölti be ezt a helyettesítő szerepet.)

Amikor tehát Pál apostol a testtel a Lelket, pontosabban Isten Lelkét állítja ellentétbe, akkor nem az ember egyik alkotóelemére gondol, hanem osztatlan valóságára; hús-vér testét, lelkét, értelmét, érzelmi és ösztönvilágát mind beleérti. Pál szerint az ember testi születésétől kezdve egész valójával szemben áll Istennel, és nem is tud mást tenni: „…minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.” (Róm 8,7) Ádám óta minden ember ebben az örökletes betegségben szenved. Ez alól nem ismer kivételt az apostol, és önmagát sem tartja annak. Ezt a diagnózist – tapasztalata szerint – szinte lehetetlen elfogadtatni saját népével, Ábrahám testi leszármazottaival. Elsősorban a pogányok között talál olyanokat, akik elfogadják ezt a lesújtó kórismét, és magukat megalázva, töredelmes bűnbánattal várják a terápiát. A diagnózis tagadása azonban kizárja a terápia lehetőségét.

A kérdés most már az, hogy mi mint Isten újszövetségi népe miként viszonyulunk Pál diagnózisához. Elfogadjuk-e, hogy egészen addig, amíg Isten Szentlelke be nem tölti és uralma alá nem vonja egész valónkat – hús-vér testünket, lelkünket, értelmünket, akaratunkat, indulatainkat, minden szavunkat és cselekedetünket, érzelmi és ösztönvilágunk minden rezdülését –, addig még a vallásosságunk sem több, mint a test törekvése, és szemben áll Istennel?

Ha Lélek nélkül hallgatjuk vagy olvassuk az igét, Istent bántjuk meg, mert az igében nem az ő igazságát, hanem a magunk igazolását keressük őelőtte és másokkal szemben. Ha Lélek nélkül imádkozunk, a magunk vélt igazságával dicsekedünk, mint a vámszedőre mutogató példázatbeli farizeus, vagy csupa olyat kérünk, ami szemben áll Isten akaratával. Ha Lélek nélkül fogunk az egyház, a gyülekezet életének szervezéséhez, Isten számára egyre kevesebb tér marad a cselekvésre, és a próféta panasza egyházunk panaszává lesz: „Ó, Izráel reménysége, szabadítója a nyomorúság idején! Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be? Miért lennél olyan, mint a riadt ember, mint az olyan férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen te közöttünk vagy, Uram, rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!” (Jer 14,8) Ha Lélek nélkül építünk egyházat, gyülekezetet, akkor talán javulni fognak a statisztikák, emelkedni fog a megkereszteltek és konfirmáltak száma, többen lesznek az istentiszteleten, a bibliaórán és a hittanórákon, javul a gazdasági mérleg, de egyházunk mégsem lesz több – Pál apostol szavával – test szerint élő, test szerint gondolkodó, test szerint ítélő, test szerint beszélő és test szerint cselekvő holt lelkek egyesületénél.

Az előző mondat első szavaként olvasható ha nem a jelenre, hanem a jövőre néz. A jelenben el kell fogadnunk Pál diagnózisát, és nem szabad keresnünk a kibúvókat, mint ahogy egykor az apostol honfitársai tették Ábrahámtól való származásukra hivatkozva. Ma sem segít a reformáció úttörőitől és a hitvalló ősöktől való származás. Isten újszövetségi népében, az egyházban csak a Lélektől való születés számít. Ez a terápia kezdete. De a terápia feltétele a diagnózis elfogadása: „…a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.”

El kell ismernünk, hogy istentelenek, elveszettek, Isten országa számára holtak vagyunk egészen addig, amíg Isten Lelke teljesen be nem tölt, hatalmába nem kerít, újjá nem teremt bennünket. És ha a terápia már folyamatban van, ha Isten Lelke elkezdte rajtunk és bennünk újjáteremtő munkáját, és ezért úgy gondoljuk, hogy Pál diagnózisa csak a terápia megkezdése előtt volt ránk érvényes, és most már akkor sem lennénk test szerint élők, akkor sem állnánk szemben Istennel, ha a Szentlélek akár egy pillanatra is magunkra hagyna, akkor újra testi módon ítélünk önmagunk felől. A terápia máris megszakadt, az apostol diagnózisának megállapításai pedig ismét teljes súlyukkal nehezednek ránk. Ha azonban naponta küzdünk a test szerinti gondolkodás visszatérésének kísértése ellen, akkor vigasztalásunkra lesz az apostol bátorítása: „Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test a bűn miatt halott, a Lélek életet ad az igazság által. Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,10–11)

Véghelyi Antal