A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP – 1Tim 6,6–11

Teológiai tanulmányaim ideje jut eszembe: évről évre ez volt az alapigéje az első tanítási nap reggeli áhítatának. A szolgálattevők általában vagy a szakasz első versére építették fel rövid igehirdetésüket, vagy az utolsóra. Vagy arról szóltak, hogy „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel…”, esetleg csak a kegyesség jelentőségéről és szükségességéről beszéltek, vagy azt hangsúlyozták, hogy az „Isten emberének” szüntelenül „igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre” kell törekednie. A gazdagodás kísértéséről és csapdájáról, a pénz szerelméről nemigen esett szó. Hogy szemérmességből vagy álszemérmességből-e, nem tudom, de az biztos, hogy erről nem volt illő beszélni.

Bár azóta sokat változott a világ; istentiszteleten ma sem illő „a mocskos anyagiakról” szólni. A kegyesség viszont hálás téma. Az igazságra, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídségre való buzdítás is mindig jól jön. De el lehet-e vonatkoztatni mindezeket az anyagiakhoz való viszonytól?

Kezdjük a kegyességgel. Az eredeti nyelvben itt álló kifejezés (euszebeia) a „fél”, „tisztel” igéből (szebomai) képzett főnév. Magyarra inkább istenfélelemnek kellene fordítani. Istenfélőnek nem azt nevezik, aki fél Istentől, hanem aki féli őt: szüntelen figyel rá, lesi minden szavát, minden kívánságát, és legfőbb gondja, hogy mindenben megfeleljen az elvárásának. Az istenfélő ember nem a maga akaratának az érvényesítésére törekszik, nem a vágyait akarja beteljesíteni, hanem Isten akaratát keresi és követi mindenben, nem utolsósorban az embertársaihoz való viszonyában. Ez utóbbi pedig nehezen vonatkoztatható el az anyagiakhoz való viszonytól. A pénz szerelmese képtelen önzetlen szeretettel közeledni embertársához. Képtelen megfogadni János apostol intelmét: „…ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3,18) A szeretet cselekedetei szinte mindig áldozatot követelnek. Többnyire anyagiakban ki nem fejezhető értékű áldozathozatalt, de nem ritkán forintosítható áldozatot is.

És most nézzük az Isten emberéhez szóló, buzdító mondatot! Pál szerint mindenekelőtt igazságra kell törekednie. Az eredetiben itt az a kifejezés áll, amely az igazságot viszonyként érti. Isten emberének igaz módon kell viszonyulnia Istenhez és embertársaihoz. Mint már láttuk, a pénz szerelmese képtelen erre.

De a pénz szerelme az Isten emberére jellemző hitet is alapjaiban kikezdi. Gondoljunk a Nagy káténak az első parancsolatot értelmező részére: mindenkinek az az istene, akiben vagy amiben feltétlenül bízik, akitől vagy amitől a boldogulását várja, akin vagy amin a szíve csüng. Akinek az életében ezt a szerepet a pénz tölti be, annak a pénz az istene.

Az apostol szerint a szelídlelkűség is jellemző Isten embereire. Ha széttekintünk pénzhajhász világunkban, nem szükséges magyarázni, hogy a pénz szerelme kiöli a szelídlelkűséget. Sokkal inkább kíméletlenné, könyörtelenné, kemény szívűvé vagy inkább szívtelenné tesz.

E szeptemberi vasárnapon Pál apostol igéje tükröt tart elénk: hogy állunk az istenfélelemmel? Isten embereiként hogyan viszonyulunk az anyagiakhoz? Miben bízunk? Miben látjuk a jövőbe vetett reményünk zálogát? Az önvizsgálat egyénileg is kínos lehet, de egyházunk és gyülekezeteink közösségére nézve is: nem engedtünk-e a kísértésnek, nem estünk-e a pénz szerelmeseinek a csapdájába? Nem kizárólag az anyagiaktól várjuk-e egyházunk, gyülekezeteink és iskoláink életének megújulását, felvirágzását?

Bizony meg kell látnunk, be kell vallanunk, hogy az anyagiak hajszolását életcélnak tekintő világtól mi sem vagyunk érintetlenek. Mi is úgy gondoljuk, hogy manapság csakhamar csődbe jut az, aki a Hegyi beszéd elveit próbálja követni az anyagiakhoz való viszony tekintetében: mindenkinek ad, aki kér tőle, és senkitől sem fordul el, aki felé nyújtja a kezét. De ha így gondoljuk, be kell látnunk, hogy még távol áll tőlünk az igaz kegyesség, a valódi istenfélelem. Mert az igaz kegyesség mértéke nem a vallásos buzgalom vagy az ünnepi áhítat hőfoka! Az istenfélő, más szóval kegyes ember mindenben Isten tetszését keresi. A hétköznapi élet legprofánabb dolgaiban is, legfőképp ezekben. Mert csak így tudja Isten tetszése szerint, önzetlenül szeretni embertársát: úgy szeretni felebarátját, mint önmagát.

Véghelyi Antal