Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 6.

Sorozatunk egyes írásaiban eddig a misszió és az istentisztelet témájának általános vonatkozásait vettük sorra. Ezek után a részletek következnek: a prédikáció, az oltárnál mondott bibliai és imádságszövegek, az énekek, valamint a liturgia egyes elemei. Jelen számunkban az igehirdetés, a következő alkalommal pedig a liturgikus szövegek missziói karakteréről olvashatunk. (H. K.)

Az istentisztelet nélkülözhetetlen része a fölolvasott ige és az igehirdetés, melyben az adott bibliai szakaszhoz kapcsolódó üzenet hangzik el. Az igehirdetés isteni oldala az, hogy ő ihleti a Szentlélek által a benne hívőt, tehát az a kiváltság adatik a prédikátornak, hogy az Úr szavait adja tovább. Emberi oldala pedig az, hogy az igehirdető úgy mondja el az üzenetet, ahogyan saját személyiségén átszűrve megérti, és saját szavaival megfogalmazza. Ettől lesz egyedi minden igehirdetés.

Örök kérdés, hogy az igehirdetés belső missziót végez, azaz az egyház népét szólítja-e meg, vagy inkább „kifelé” szól, tehát az egyházon kívül élőket is meg akarja-e szólítani. Mivel a prédikációban maga Isten szól hozzánk, ezért annak egyaránt van „bel- és külmissziói” vonatkozása is. Építi a gyülekezetet, és új életre hívja a még nem hívőket. Az a célunk, hogy az emberek tudjanak Istenről attól a pillanattól fogva, hogy kapcsolatba kerültek egy gyülekezettel. S hogy bizalmukat Jézus Krisztusba mint Megváltójukba vessék, és szeressék őt, szívesen szolgáljanak és engedelmeskedjenek neki. Ez áll előttünk kétféleképpen minden igehirdetéskor: halászok és pásztorok vagyunk!

Az igehirdetés általában szem előtt tartja, hogy a Biblia két csoportra osztja az embereket. Azok, akik még nem fogadták be szívükbe Krisztust mint Megváltójukat, lelkileg halottak. Azok pedig, akik befogadták, és újonnan születtek, lelkileg élők. Csak ez a két csoport van az ige szerint. Jn 3,36-ban ezt olvassuk: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” Tehát két feladata van az igehirdetőnek: „halászni”, azaz Krisztushoz hívni azt, aki még nem adta át az életét neki, és pásztorolni, azaz vezetni, igével táplálni azokat, akik már a hit útján járnak.

Ugyanakkor „keverve” is igaz mindez: a lélekébresztő evangélizációs igehirdetésre a hívőnek is szüksége van élete különböző helyzeteiben. A lelkileg még nem élőnek azonban előbb meg kell születnie, mert amíg lelki értelemben nem születik újjá, addig nem lehet táplálni. Ezért van csupán kevés és részleges hatása a bibliai tanításnak sokakra azok közül, akik ott ülnek a templom padjaiban.

Az igehirdetés belmissziói hatása tehát az, hogy megújul a gyülekezet, és hogy ezek a „kicserélt” szívű és odaszánt életű, lelkes emberek – bízva az Úr jelenlétében, igéjében – elkezdik életükkel és szavaikkal továbbadni azt, amit ők is kaptak. Ez lesz az igazi külmissziói hatás, amely sokakat Jézushoz és – másodlagos következményként – a gyülekezetbe vonz.

Fogadjuk az istentiszteleteinkre betérőket szíves érdeklődéssel, adjuk tovább nekik a szívünkbe vésett igét! Imádkozzunk értük, hogy őket is szólítsa meg, hívja követésére, és áldja meg igazi boldogsággal a mi Urunk. Imádkozzunk az új betérőkért, a gyülekezet minden tagjáért, szolgálójáért, a lelkipásztorért és végül azért, hogy minden istentiszteleten eljussunk oda, hogy már nem az igehirdetőt halljuk, hanem magát az Urat, aki személyesen szól hozzánk.

Széll Bulcsú