Kultúrkörök

Negyvenhét regiszter – vagy ha úgy tetszik: negyvenhét változat – szinte bármely orgonamű megszólaltatására alkalmassá tesz egy jól megépített hangszert. Úgy vélem, minden kántor szívesen játszana egy negyvenhét regiszteres orgonán a vasárnapi istentiszteleteken. Az augusztus 2. és 17. között megrendezett 119. fóti kántorképző tanfolyamnak az idén éppen negyvenhét hallgatója volt. Negyvenhét „változat”, akik bő két hét alatt „lelki orgonává” épültek.

Írásban és képben nem könnyű visszaadni a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet hangulatát. A régi fák között megbújó Mandák-villa zúg és zeng egész nyáron, mint egy hatalmas méhkas. Négy orgona, a szobákban, a folyosókon, a lépcsőfordulón elhelyezett tizenöt-húsz harmónium, zongora, énekszó, esetenként néhány más hangszer – hegedű, trombita, furulya, cselló – hangja olvad össze ebben a reggeltől estig tartó, rendkívüli „hangversenyben”. A zene hangjait gyerekzsivaj, a pingponglabda pattogása, az ódon falépcső dobogása ellenpontozza.

Aki áthatol ezen a hangfüggönyön, felfedezheti, hogy az épületet nemcsak a hangzavar teszi egy méhkashoz hasonlatossá, hanem a benne folyó munka is. A hallgatók naponta vesznek részt hangszeres (harmónium- vagy orgona-) órán. A hangszerek egész napra be vannak osztva, hogy önálló gyakorlással lehessen készülni a következő napi órára. Jó idő esetén a kert minden padja „tanteremmé” válik – általában itt folynak az énekórák, amelyeken énekeskönyvünk koráljait tanulják a hallgatók. A zeneiskolák „mumusa”, a szolfézsóra sem maradhat ki a napi programból. A haladók a karvezetés óra keretében kipróbálhatják, hogy milyen a kórus „túloldalán” állni. A sokféle zeneszó az énekkari óra ideje alatt olvad össze valódi összhanggá. Komoly szakmai kihívás a mindenkori karvezető számára, hogy a különböző hangú, hallású, zenei képzettségű hallgatókból és előadókból álló alkalmi kórussal igényes szakmai munkát tudjon végezni a tanfolyam szűkre szabott ideje alatt. A képzés munkájáról az augusztus 17-i záróvizsgán adtunk számot a hozzátartozók és egymás színe előtt.

Ilyen nagy „zsivajban” különösen fontos, hogy megtaláljuk az elcsendesedés alkalmait. Erre szolgálnak a reggeli és esti áhítatok, valamint a bibliaverseny és az erre való közös készülés. Az idén augusztusban Lukács evangéliumával foglalkoztunk. Az igére való odafigyelés (közel annyi igehirdetés hangzik el a tanfolyam ideje alatt, amennyit fél év alatt hallgat meg a vasárnapi istentiszteletek rendszeres résztvevője) segít abban, hogy ne felejtsük el, mi a célja a fóti munkának. Ez ugyanis nem üdülés, nem egyszerűen egy nyári zeneiskolai vagy egyházzenei tábor, hanem egy olyan összetett képzés, amely egyházzenei szolgálatra készíti fel a résztvevőket Isten dicsőségére és egyházunk javára. A mostani tanfolyam résztvevői Fóton és a Deák téren szolgáltak az istentiszteleteken. Talán nem lesz mindenkiből kántor, de reménységünk szerint az istentiszteletet jobban értő, a templomot és a benne megszólaló zenét szerető és művelő gyülekezeti tagok válnak a kántorképzősökből.

Az orgona megszólaltatásához nem elég, ha csak a regiszterek sípsorai vannak meg. Ehhez játszóasztal, fújtató, kopulák, szélládák és egyéb „alkatrészek” szükségesek.

Tanfolyamvezetőként ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítették a 119. fóti kántorképző tanfolyam „lelki orgonájának” felépülését: Kertész Géza és Makán Hargita lelkésznek, dr. Kamp Salamon országos egyházzenei igazgatónak, a tanfolyam karvezetőjének, Biró Ibolya, Kovács Beáta és Haga Kálmán szolfézstanárnak, Korda Péter orgonatanárnak, Budai Zsuzsanna, Cser Ádám, Homoki Olga, Kertész Dóra, Mekis Péter és Rákai Zsuzsanna harmóniumtanárnak, valamint Milán Gábor gondnoknak, feleségének és a ház személyzetének.

Negyvenhét regiszter, negyvenhét változat. Szép, nagy hangszer az orgona, de nem mindegy, hogy mit játszunk rajta. Az idei augusztusi tanfolyamon – mint már hosszú évek óta – az evangélikus egyházzene alapjait próbáltuk megismertetni a ránk bízott negyvenhét fiatallal. Egyházzenénk alapja a korál: koráldallamot játszik az, aki először lát billentyűs hangszert közelről, és korálfeldolgozást tanul az is, aki már évek óta orgonál. Korálok szólnak ébresztőnek és takarodónak, a reggeli és esti áhítatokon, az étkezés előtt és után, a kórusművekben, az esténként elemzett és meghallgatott Bach-kantátákban – énekszóval és hangszerekkel előadva.

A korál – igényes dallamvilágával, tartalmas szövegeivel – nemcsak zenei, hanem lelki, szellemi „anyanyelvünk” is. Éneklőnek nevezett egyházunk olyan kincse, amelynek első darabjait reformátorunk, Luther alkotta, s amelyre egy olyan páratlan zeneszerző, mint Johann Sebastian Bach életműve épült fel. Olyan érték, mint a példázatbeli talentum – elrejtve mit sem ér, jól használva és forgatva viszont kamatozik, gyarapítja használóját: bennünket személyesen és evangélikus egyházunk közösségét is. Vigyázzunk rá!

Kertész Botond