Keresztény szemmel

Ha van teológiai humor – gondolom, van –, akkor feltétlenül ebbe a kategóriába sorolható (bántó szándék nélkül írom) az a KÉMELM-konferencián elhangzott álláspont, bejelentés, állásfoglalás, hogy ezennel lezárják a diakóniai teológia feldolgozását, vitáját; kész, vége, ennyi volt.

Ez az erkölcsi megközelítésben igen tisztességes vélekedés sajátosan rímel az elmúlt tizenöt év trójai falovára, mert a kilencvenes évek egyházában a diakóniai teológia összhangban volt az egykori, harcosokat rejtő eszköz funkciójával. Nem tudván éppen valami egyebet az egyház – értsd: az egyházkormányzás – fejére olvasni, elhangzott a kritika, hogy nem dolgoztuk fel a diakóniai teológiát, az általa végzett rombolást.

Így érthető a KÉMELM mosolyognivaló, de igen tisztességes álláspontja. Arról szól, hogy ezek után már igazán nem lesz illendő ezt a kritikai fegyvert igénybe venni. Hiszen már 2004-ben, a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének (METT) a konferenciáján ez volt a fő téma, és azóta is jelentek meg dolgozatok ebben a tárgykörben, most pedig Piliscsabán sokoldalúan körbejárták a diakóniai teológia témakörét. Nehéz lenne állítani, hogy bárki korlátozná az erre irányuló ügybuzgalmat. Voltak talán olyanok, akikben az is derengeni kezdett – jobb későn, mint soha –, hogy a szabad egyházi élet azt is jelenti, hogy nem kell mindent „felülről” várni. Azaz nem csak annak van létjogosultsága, amit egy püspök vagy egy világi vezető tart lényegesnek. Ebből persze az is következik, hogy nem is lehet mindent a vezetőkön számon kérni.

Elhangzott például, hogy miért nem publikálták eddig a nyolcvanas évek változó egyházvezetésének a Vajta Vilmossal folytatott levelezését – ismertette Pátkai Róbert Vajta Vilmosról szóló, kitűnő előadásában. Miután ennél lényegesen pikánsabb dokumentumok is napvilágot láttak már az egyházi és a világi sajtóban is, vissza lehet kérdezni: ki gátol meg bárkit abban, hogy kellő információk birtokában közreadja a levelezést? Úgy vélem, ha kiadásra kerül a KÉMELM-konferencia anyaga, ebben is helyet kap majd a téma.

Annyiban volt mosolyognivaló a „lezárás”, hogy egy szervezet ezt nyilván csak önmagára vonatkoztatva deklarálhatja. Ő nem tud erről a rókáról több bőrt lenyúzni, még többször elmondani, hogy hordjuk a fel nem dolgozott múlt terheit. Amiben persze ma is van igazság, legfeljebb nem elsősorban a diakóniai teológia vonatkozásában.

Ez leginkább talán dr. Szabó István református püspöknek a tőle megszokott szellemes stílusban elmondott, igen alapos előadásából derült ki. Református testvéreinknél a „szolgálat teológiája” nevet viselte ez a torzulás, és bizony 1951 és ’89 között több zászlóvivője is akadt, míg nálunk kifejezetten Káldy Zoltán püspök munkálkodásához kötődött. A nyolcvanas évek derekán egyházunkban markánsan megnyilvánuló reformtörekvések – Nyílt levél, Testvéri Szó – így elsősorban érthetően az elnök-püspök „tanítását” bírálták. (A bírálat elemeit összegezte Ittzés Gábor tárgyszerű, korrekt előadásában.) De 1985 végével az elnök-püspök betegsége, majd 1987-ben bekövetkezett eltávozása miatt megszűnt „hatalom lenni”. Az úgynevezett radikális kritikusok mégsem tudtak váltani. Szinte mindmáig keresik, hogy hol érthető tetten egy-egy vitatható exegézisben vagy egy egyszerű napi döntésben, nem szerencsésen megfogalmazott mondatban a „múlt”, benne a diakóniai teológia fantomja.

Örültem, hogy jelentős időt tölthettem a konferencián. 1989-ben a Lutherische Monatshefte című lapban terjedelmes interjúban nyilatkoztam a diakóniai teológiáról, a Testvéri Szó érvelésének megfelelően. Kifejtettem a diakóniai teológia politikai-ideológiai természetét, funkcióját. Leginkább dr. Szabó István említett előadása erősített meg másfél évtizeddel ezelőtti vélekedésemben. Ő egy érdekes, jellemző fogalmat használt: „szociológiai teologizmusnak” minősítette a szolgálat teológiáját. A lényeg, hogy valójában nem teológiáról, hanem annak álcázott ideológiáról, a politika szociológiai eszközeiről van szó. Így az a paradox helyzet áll elő, hogy a komoly kritikusok tulajdonképpen felértékelik a diakóniai teológiát. Mert ahhoz, hogy szakszerűen vitassák, cáfolni tudják, nekik kell teológiává nemesíteniük.

További gond – és annak idején ez már jelentkezett, ezért nem értették többen igazán Nyugaton, hogy mi a bajunk a diakóniai teológiával –, hogy napjaink egyházában igen jelentős a diakóniai munka hangsúlya. Ez nemcsak és talán nem is elsősorban a globális fenyegetettség (atomcsapások, környezetkárosítás) hatásainak az enyhítését célozza – ahogy ezt a diakóniai teológia apostolai hirdették –, hanem a hátrányos helyzetűek, a fogyatékossággal élők, a piacgazdaság veszteseinek a segítését a gyülekezetekben és a társadalomban. Ma már mi is ebben az erőtérben, ebben a feladatkörben élünk, ezért sem időszerű a diakónia önálló érték voltáról szóló vita. Horizontális síkon persze lehet önálló érték, mert nem vitás, hogy az egyházban minden az evangéliumból következik.

Amiért viszont akár megtévesztő, félrevezető is lehet a diakóniai teológiáról folytatott vita, az az, hogy eltereli a figyelmet a ma gondjairól. Magam is kaptam már kritikát a teológiai pluralizmus szorgalmazásáért, melyet a nyolcvanas években igényeltünk. Ma is fenyeget az „egy üdvözítő teológia” fantomja – ez többek között a tudományos kutatás ellehetetlenítésével fenyeget –, amelyet persze az egészségesen sokszínű kegyességi irányzatok léte is cáfol. Tudom, tabut érintek, de a „lutheri teológia” varázsszóként való alkalmazása is lehetőséget nyújt az egysíkúságra.

Halványan azért megfogalmazódott az igény, hogy a múlt árnyaival való hadakozás mellett a jelennel is kellene törődni. Ez többek között azt jelentené, hogy szembe kellene szegülni azokkal a törekvésekkel, amelyek ma „teológiai” alapon igyekeznek ideológiát teremteni arra, hogy az egyház valamelyik politikai erőt támogassa. Fiatal demokráciánk rövid történetében jó néhány példa akad erre. Bizony ez a diakóniai teológia mai megjelenése: megalkuvásunk, túlélésünk, vélt vagy valós érdekeink, politikai álláspontunk egyházi köntösbe öltöztetése. Morbid humora van annak, ha a diakóniai teológia harcos elítélőihez fűződnek ezek a mai törekvések.

Ha van ugyanis értelme a diakóniai teológiával foglalkozni, akkor elsősorban azért van, hogy más körülmények között ne essünk ugyanabba a csapdába – végül is a hatalom elvtelen kiszolgálásába. Jövőre parlamenti választások lesznek. Nem vagyok optimista.

Frenkl Róbert