Evangélikusok

A diakóniai teológia közelmúltja és a jövő teológiája a magyar evangélikusságban címet viselte az a konferencia, melyet a KÉMELM (Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége) rendezett. A szeptember 1. és 3. között tartott szimpózium után a szervezet elnöke, Pátkai Róbert elsőként arra a kérdésre felelt, hogy miként merült fel a tudományos ülés megrendezésének gondolata.

– A tanácskozást a KÉMELM szervezte, amely csaknem fél évszázaddal ezelőtt, 1957 tavaszán alakult Bécsben azzal a szándékkal, hogy a magyar menekültek között anyanyelven hirdettessék az evangélium. Első elnöke a kezdetektől 1987-ig az a Vajta Vilmos volt, akit – sajnálatos módon – határainkon túl jobban ismernek, mint hazánkban. E konferencia megrendezésével méltóképpen szerettünk volna megemlékezni róla.

**– Vajta Vilmos máig tartó „ismeretlenségének” feltehetőleg az az oka, hogy ő – amint az az Ön által tartott referátumban elhangzott – szinte kizárólag idegen nyelven: svédül, angolul, németül, franciául publikált.

– Az, hogy tizennyolc könyvét, közel kétszáz folyóiratcikkét idegen nyelveken jelentették meg, csak az egyik indok. Megjegyzem, ma már szerencsére magyar nyelven is olvasható néhány munkája, például a Hitből fakadó élet (1990); a Communio – Krisztus és a szentek közössége Luther teológiájában (1993); A szeretet keresztény értelmezése – A lundi teológia a múltban és jövőben (1993) és az Amíg időnk van** (1998).

**– Mi a másik ok?

– Vajta Vilmos „szálka” volt kora magyar evangélikus egyházvezetőinek a szemében. Dóka Zoltán mellett ő – és itt kapcsolódik személye konferenciánk témájához – volt az úgynevezett diakóniai teológia egyik első kritikusa. Kézenfekvő volt tehát, hogy ne csak vele, hanem a diakóniai teológiával is foglalkozzunk. A piliscsabai Béthel Missziói Otthonban tartott szimpóziumot az említetteken kívül azért is meg akartuk rendezni, mert fel akartuk hívni a téma iránt érdeklődők figyelmét arra, hogy a Luther Kiadó gondozásában hamarosan magyar fordításban is megjelenik Vajta Vilmos A diakóniai teológia a magyar társadalmi rendszerben** című műve.

**– Hogyan tudná néhány mondatban öszszegezni a diakóniai teológia (DT) lényegét?

– A DT-ban lehetőséget láttak arra, hogy megegyezés szülessen az evangélikus felekezet, valamint a kommunista állam között azáltal, hogy az evangélium mellett hangsúlyozzák a jó cselekedetek fontosságát is. Ez a megközelítés azért nem helyes, mert a jó cselekedetek nem az evangélium kiegészítői, hanem velejárói. Olyan tettek és szavak, amelyek a Krisztusról szóló örömhír nyomán születnek. A hangsúlynak mindig Jézusra és a Szentírásra kell esnie, soha nem az emberi jótettekre.

**– Az egyház életébe a rendszerváltozás után bekapcsolódott generáció számára nehéz elképzelni, hogy egykor létezett egy olyan állásfoglalás – nagyon leegyszerűsítve: a jó cselekedetek hangsúlyozása az igével szemben –, amellyel kapcsolatban nem tűrtek ellentmondást…

– Pedig csaknem harminc évig valóban ez volt egyházunk „hivatalos teológiája”. A konferencián is elhangzott az a rádióinterjú, amelyet 1983-ban készítettek Vajta Vilmossal. Ebben ő azt mondotta – és szavaival magam is csak egyetérteni tudok –, hogy a DT hazánkban monopolhelyzetbe került, nem lehetett kritizálni. A beszélgetés során Vajta Vilmos azt hangsúlyozta, hogy ez a probléma akkor fog megoldódni, ha egy hang helyett több szólamban is lehet szólni az egyetlen szükséges dologról, az evangéliumról.

**– Mivel ezt ma már szerencsére meg lehet tenni, mondhatjuk azt, hogy a DT „idejétmúlttá vált”?

– Igaz, hogy én nem élek Magyarországon, és így nem „belülről”, hanem „kívülről” látom egyházunkat, mégsem tudok egyetérteni azzal a megállapítással, amelyet egy évvel ezelőtt olvastam, nevezetesen hogy „a diakóniai teológia az egyháztörténelem szemétdombjára került” volna. Véleményem szerint még ma is hat.

**– Ön szerint tehát megalapozatlan a szimpózium egyik résztvevőjének aggodalma, aki attól tart, hogy a diakóniai teológiáról szóló, hamarosan megjelenő Vajta-könyv keveseket fog érdekelni.

– Való igaz, hogy ez egy „nehéz falat”, és elsősorban nem laikus olvasóknak íródik, hanem a teológusok, teológiára készülő fiatalok és lelkészek lesznek azok, akik haszonnal forgathatják, hiszen a múlttal – jelen esetben a diakóniai teológiával – való szembesülés, a múlt tapasztalatainak öszszegzése segíthet abban, hogy felelősséget tudjunk vállalni a jövőnkért. Ezt szolgálhatja az említett könyv.

– És ehhez kívánt támogatást nyújtani a saját álláspontját szem előtt tartva – gondolok itt Gémes István** előadásának bevezető gondolataira – a KÉMELM által most megrendezett konferencia is.

– Gémes István A diakóniai teológia és annak bírálata címmel tartott referátuma elején valóban fontos szempontokat fogalmazott meg. A konferenciára nemcsak a KÉMELM tagjait hívtuk meg, hanem hazai előadókat, püspököket és az úgynevezett „egyházi ellenzék” tagjait is vendégül láttuk. Hiszen – amint Gémes István is hangsúlyozta – a KÉMELM tagjai között nincsenek bírák, ez a tanácskozás nem tárgyalás akart lenni. Bennünk, külföldre szakadt magyar evangélikus lelkészekben soha nem vetődött fel az a gondolat, hogy Isten igaz egyháza 1945 és 1989 között csak a Lajtától nyugatra létezett. Az a szándék sem él bennünk, hogy Magyarországra érkezve most megmutassuk, mit tettek egykor rosszul itthon maradt lelkésztestvéreink. „Csak” egyházunk közelmúltjának egy fontos korszakát próbáltuk meg alaposabban körüljárni, mert tudjuk, hogy a kereszténység – és így evangélikus egyházunk is – olyan jelenben él, amely a múltban gyökerezik.

Gazdag Zsuzsanna