A hét témája

Tavasszal kaptunk két testvérgyülekezeti meghívást, az egyiket Németországból, a másikat Sepsiszentgyörgyről, és nem volt könynyű a választás. Titkon örültem, hogy végül is nyugat helyett keletnek indultunk, mert ezzel régi álmom vált valóra: eljuthattam a Székelyföldre.

„Ébresszetek fel, ha már látszanak a hegyek!” – kértük egymást este a lassan zötyögő vonaton. Hajnalodott, amikor megláttuk a párát eregető havasokat. Szebb látvány nem is fogadhatott volna minket „csodaországban”.

Sepsiszentgyörgyön az evangélikus gyülekezet lelkésze, Zelenák József és felügyelője, Hankó Dénes köszöntött minket az újonnan épült templomban. Este már Bálványosfürdőn pihenhettük ki az éjjeli utazás fáradalmait, és ebben nagy segítségünkre voltak a felügyelő családtagjai, akik egy hétig szállást adtak, gyomrunkat töltögették (ínycsiklandó és szokatlan ételekkel egyaránt), ízes beszéddel vezettek bennünket a természet csodái és a történelmi emlékek között.

A kezdetben igen hideg éjszakák után jólesett felkapaszkodni a várhoz, amely a pogány és keresztény székelyek összecsapásának és megbékélésének legendáját őrzi. Kimelegedve pihengettünk a Büdös-barlang előtt is, amelynek kéngőzös levegőjéből nem tanácsos mélyeket szippantani. Annál inkább érdemes a vérkeringésünket javítani benne és a szemközti hegyoldal borvízforrásainál, ahol a rendetlenkedő gyomor panaszaira, illetve szembetegségekre is gyógyulást hoznak a föld mélyéből előtörő vizek.

A Bufogó-lápnál megtudtuk, hogy néha szükséges a levegőben lépkedni, hogy némely apró növények rovarokat esznek, s hogy az erdő „vérszomjas vadállata”, a medve – bár időnként elejt egy-egy szarvast – málnán és áfonyán él. A Szent Anna-tó felé menet erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk, ugyanis vezetőnk – nem kis ijedségünkre – kis híján belebotlott egy felnőtt állatba… A málnát meghagytuk a medvének, viszont a magunk sütötte szalonnát jóízűen megettük a tó partján, az egykori vulkáni kráter belsejében. Aki pedig nem féltette magát a hideg víztől, megmártózhatott a habokban.

A természeti szépségek mellett a helyiek lelkesen mutatták meg a történelmi emlékeket is. A népi életről kaphattunk képet a csernátoni falumúzeumban, ahol épp egy kézműves táborba csöppentünk; gyerekek, fiatalok és öregek munkáiban gyönyörködtünk. Gelencén a lovagkirálynak, Szent Lászlónak a tetteiről az Árpád-kori templom freskói meséltek, egy idős helybéli asszony pedig a festett fatáblák ábráit tette érthetővé számunkra. A történészek tudják, hogy micsoda érték ez az épület – nemhiába része a világörökségnek. Az Ojtozi-szoros felé vezető út kevésbé ismert emlékeket őriz a közelmúlt magyar történelméből – csak az ott élők tudnak az út szélén megbúvó tömegsírról s a kiskertben őrzött Trianon-emlékről.

A havasok gerincén húzódó ezeréves országhatár vonalára is a székelyek emlékeznek, ezt vezetőnk egy kirándulás alkalmával sem felejtette el megmutatni. Akár a Bucegi-hegység kétezer méter feletti szikláin jártunk, akár a Nyerges-tető legelőin, mindig megtudtuk, melyik távoli hegyet hogyan nevezik, hol lehet átkelni a Kárpátok láncain, és merre találhatók nevezetes helyek.

Ha csendben, figyelmesen járjuk a vidéket, megláthatjuk csodáit: a rétisast (mely talán a turul névre is hallgat), a mocsárban megbúvó kígyót, az avar közt rejtőző ízletes vagy mérgező gombákat, a fekete és piros áfonyát, az erdei és mezei virágokat, hatalmas fenyőket és odvas bükkfákat. Ilyenkor megérthetjük, hogy ha az égi madarakat vagy a mezei liliomokat is így öltözteti az Isten, rólunk mennyivel inkább gondoskodik (l. Mt 6,26–30). A hegyen felnövő cigány gyerek ezt sokkal jobban tudja, mint az ellustult városi ember; azt a kevés mogyorót is, amelyet az erdőtől kapott, megosztja az átutazóval, és nem felejt el érte hálát adni.

Megemlékezhetnék még az erdélyi utazó számára szinte kötelezően megtekintendő helyekről: Szováta fürdőjéről, a parajdi sóbányáról, a korondi fazekasok munkáiról, Brassó főteréről, a prázsmári erődtemplom falának labirintusáról, amely bújócskára ihletheti a játékos kedvűeket. Azonban így sem eshet elég szó a reggeli és esti áhítatokról, az éjszakába nyúló beszélgetésekről, játékokról, a véget érni nem akaró éneklésekről, a helyiek ízes beszédéről, a csillagos égbolt szépségéről, a vasárnapi istentiszteletről, a közeli forrás medencéjében rendezett Székelyföld–Kelenföld vízilabda-mérkőzésről vagy a búcsútábortűz melletti zenélésről… A kisebb-nagyobb betegségek, balesetek, viták, szervezési nehézségek mellett is közös élmény marad az együtt töltött hét.

Petró Enikő