Élő víz

Az alábbiakban egy szemelvényt olvashatnak Haebler: Das Bild in der Evangelischen Kirchen című könyvéből. Az a gondolat, hogy erről a témáról írjak, onnan származik, hogy ezen a nyáron már több turistaúton lévő barátomtól kaptam ikonos üdvözlőlapot, sőt igazi kis fatáblás ikont is.

A keleti egyház emléknapot szentelt a hetedik egyetemes zsinatnak, és ezt mint az ortodoxia napját ünnepelték. Ez az ökumenikus zsinat rendelte el a képtiszteletet, mely az ortodox hívek számára szorosan összefügg az igaz hittel. Kimondták, hogy aki igenli Krisztus emberi természetét, képszerű ábrázolását is igényli. Az emberi természettől el nem választható isteni természet azonban tiszteletre méltóvá teszi a képet. Krisztus képe azt fejezi ki maradandóan, hogy Isten testté lett, és kinyilatkoztatta magát az emberiségnek. Krisztus maga – állapítja meg a keleti egyház Jn 14,9 alapján – az Atya „ikonja”. Eljött a világba, hogy helyreállítsa Isten képét.

Az ikon szó görög eredetű, és nem csupán másolatot, képmást jelent, hanem az ábrázoltnak a képben való jelenlétét is. A keleti egyház már korán elfogadta ezt az értelmezést a kultusz számára, és a képvitán keresztül a mai napig megőrizte.

Az ortodoxia számára Krisztus, az ő szentjei és az üdvtörténet az ikonokban reálisan jelen vannak. Az ikonon keresztül az e világon túli, a transzcendens időtlenül behatol a földi világba. Az ikont egyenlőnek tartják a kereszttel és a Szentírással. Ezt a képszolgálatot úgy tekintették, mint a műveletlen és babonás tömeg vagy a saját előnyeit kereső szerzetesek ügyét. Csodálkozva kérdezték: hogyan harcolhattak emiatt száz évig egymás ellen az emberek? De bármily tökéletlenek is voltak az eszközök, melyeket Isten használt, a végeredmény az egyházi kép letisztult és teológiailag megalapozott elméletének megszületése, az ikonnak a bálványoktól való tökéletes elhatárolása volt.

Az ikon a Krisztusban testté lett Igét láthatóvá teszi és elmélyíti.

Az ikonok jellegéből formális konzekvenciák is adódnak. A II. niceai zsinat (787) kitiltotta az egyházból a szobrászatot. Elvetik a plasztikus, testszerű ábrázolási módot, mivel az anyag vastagsága a fényt eltéríti, és árnyékot idéz elő. Annak az egyháznak, amely nem tárgyszerű dolgokat akar ábrázolni, hanem szellemi valóságot akar láthatóvá tenni, és a Krisztusban lett teofániát akarja dicsőíteni, valóban ragaszkodnia kell a festészethez és a reliefekhez, amelyek sima felületűek. Sőt a festészetnek is korlátokat kell szabni. Így nem jöhet szóba a naturalizmus, a földi dolgok ábrázolásának semmilyen formájában sem. Még a színek előállítása és kiválasztása is teológiai jelentőséget kap: egyes színanyagokat néha messze földről kellett hozatni.

Nem vitatható, hogy az ikonfestés művészete képpé vált teológia; joggal nevezték az ikonokat festett dogmáknak. Már a teológiai igazság képszerű formája is dogma, amely a teofániát hirdeti. Ez a képes forma már liturgikus, homiletikus szempontból is szükségszerű.

Luther szerint az evangélium olvasása vagy hallgatása során az ember nem tudja elkerülni, hogy képet alkosson Krisztusról. Az egyháznak nemcsak lehetősége, de kötelessége is, hogy az egyes ember képzelőerejét segítse. Az ikon tartalma is dogma, mert nemcsak elbeszél egy bibliai történetet, és nemcsak áhítatot ébreszt, hanem képszerűvé teszi az üdvtörténet realitását, és mint időtlen tényt teszi a világ megtapasztalható részévé.

A mellékelt ikon: Háromkirályok imádása – Mária-oltár Nagyszalókról, 1483. A háromkirályok gyakori témája a keleti ikonművészetnek. Itt Jézus dicsőségben jelenik meg, ellentétben a szegényes betlehemi istállóval. Itt is jellemző az arany háttér, amely az örökkévalóságot szimbolizálja. Ugyancsak jellemző a szereplők tekintete; nagy szemeikkel mintha a látható világ helyett Isten láthatatlan világába néznének.

Gáncs Aladár