Evangélikusok

Az alkotmányosság helyreállításáért és a magyar protestantizmus vallásszabadságáért elévülhetetlen érdemeket szerzett, ám máig ellentmondásos történelmi személyiségnek tartott hadvezér emléke előtt hajtanak fejet az általa átmeneti szabadságukat visszanyert, sokat szenvedett evangélikusok utódai.

A bárói, majd grófi rangot szerzett felvidéki bor- és marhakereskedő, Thököly Sebestyén fia, (I.) István már Késmárk várának uraként Thurzó György nádor leányát vette feleségül. Azonos nevű fia – aki ezáltal már Árva várának is ura lett – a Habsburg-ház elnyomó politikája ellen szervezkedő összeesküvésnek is részesévé vált. Thököly Istvánt szoros barátság fűzte Wittnyédy Istvánhoz, Zrínyi Miklós bizalmasához, és báró Petrőczy Istvánhoz, Kasza vár urához.

Amikor Báthory Zsófia 1661 után megvonta támogatását a sárospataki református főiskolától, Wittnyédy javaslatára egy eperjesi evangélikus főiskola létrehozását határozták el és segítették nagy adományaikkal az evangélikus főurak.

Thököly Istvánnak és az erdélyi nagybirtokos Gyulaffy Máriának a házasságából 1657. szeptember 24-én született Imrét a korán megözvegyült apa 1668. január 22-én az előző évben ünnepélyesen felavatott Eperjesi Evangélikus Kollégiumba küldte. Az intézmény egyik alapítójának tizenegy éves fiát, aki Wittnyédy István, Keczer András és a késmárki várparancsnok kíséretében érkezett, a tanári kar nagy tisztelettel és örömmel fogadta, a Magdeburgból meghívott tudós, Pomarius Sámuel főigazgató pedig ünnepi beszéddel köszöntötte. Pomarius ezután újabb beszéd, az Oratio praesentatoria keretében rábízta az új növendéket a grammatikai osztály tanárára, Szánthó Andrásra. Az ifjú gróf ebédre hívta osztálytársait és az egész tanári kart szállására, nagybátyja, Thököly Zsigmond eperjesi palotájába.

Az Eperjesi Evangélikus Kollégiumban töltött két év európai kitekintést adott Thököly Imrének, sokrétű tudással és számos élménnyel gazdagította életét. Egy érdekes epizód is fűződik ehhez a korszakhoz. Filozófiaprofesszora, Ladivér Illés a tanévzáró keretében évente iskoladrámát adatott elő tanítványaival. Ezeken a város értelmiségének széles köre szokott részt venni. Az 1669. október 4-i előadásra a professzor átdolgozta Andreas Gryphius sziléziai írónak egy császárkorban játszódó drámáját, amely egy bizonyos Papinianusnak, a római alkotmányt védő hősnek a sorsáról szól. A darab új színhelye azonban Pannónia lett, hősének szerepét pedig Ladivér a tizenhárom éves Thököly Imrére bízta. A haza alkotmányáért küzdő „Imre, magyar király” az iskoladrámában nem engedte be országába a császárt… Az eperjesi diák szerepe mintegy előképe lett a későbbi „kuruc király” fél Európát lázba hozó bátorságának.

A Wesselényi-féle összeesküvés hullámai gyorsan elérték Sopront, Kasza és Árva várát, Késmárkot és Eperjest. Wittnyédy hirtelen halála és Petrőczy menekülése intő jel volt: Thököly István hazahozatta a fiát. A két kollégiumi év azonban egy életre sorsközösséggé formálta az iskolatársakat és az iskoladráma szereplőit, a Petrőczy és Wittnyédy fiúkat, a Keczereket, Sárosyakat és Zimmermannokat. Közülük, akik együtt játszottak a színpadon, többen alig egy évtized után az eperjesi vérpadon fejezték be életüket.

A császári hadak árvai ostromát alig túlélő édesapa még 1670-ben rábízta Imre fiát Absolon Dánielre és Boczkó Istvánra, akikkel parasztruhában Likaván és Huszton keresztül anyai hazájába, Erdélybe menekült. Bethlen Gábor fitestvérének dédunokáját ezután a nagyenyedi kollégium vértezte fel a haza szabadságáért vívott küzdelemre.

A magyar történetírás a protestantizmus gyászévtizedeként tartja számon az 1671 és 1681 közötti időszakot. Nemcsak a pozsonyi vésztörvényszék elé idézett prédikátorokat és tanítókat sújtotta a kíméletlen önkény, hanem a királyi Magyarország akkor még többségben lévő protestáns nemességét és városi polgárságát is. Császári katonák segítségével, erőszakkal vették el az evangélikusok templomait és iskoláit. Az egyre nagyobb számú „elégedetlenek” zöme bujdosásra kényszerült, de fővezér híján sokszor csatát vesztett a császári túlerővel szemben.

Wittnyédy és Thököly István váratlan halála után kezdetben az idős Petrőczy István állt a bujdosók élére. Merész terveket szőtt, Erdélyen át a konstantinápolyi portára is eljutott. Abban reménykedett, hogy egy török athnamé (ünnepélyes oklevél) majd fejedelemséget is biztosít majd a számára. A féltékeny Apafi Mihály azonban elfogatta és börtönbe juttatta, s ezzel reményei is szertefoszlottak; csak fiai folytathatták tovább a harcot.

A többnyire pártoskodó elégedetlenek élére 1674-ben az erdélyi ágból származó fiatal Wesselényi Pált választották meg. A helyi harcok kiterjedésével párhuzamosan – főként a nádor emigráns fiának, Wesselényi Lászlónak a lengyelországi diplomáciai közvetítésével – XIV. Lajos francia király is érdeklődést kezdett mutatni az egyre feszültebbé váló magyarországi és erdélyi mozgalmak iránt.

Az időközben nagykorúvá vált Thököly – akit az államkincstár minden atyai vagyonától megfosztott – mind politikai, mind vallási meggyőződésből késznek mutatkozott a tettek mezejére lépni. Kettős cél vezérelte: megtorolni a császári önkényt, és visszaszerezni hitsorsosainak a szabad vallásgyakorlás jogát. Evangélikus meggyőződését is erősíthette, amikor hírét vette annak, hogy mindkét nővére és nagybátyja – kényszer hatása alatt – katolizált. Becsvágyát is sarkallhatta udvari lelkészének biztató mondása: „Mindenkor támasztott Isten az ő anyaszentegyházának szabadulására háborúság idején Mózeseket és Józsuékat!” Gusztáv Adolf példája és a németalföldi szabadságharc célja, a spanyol koronától való elszakadás vágya is erősíthette elhatározásában.

Tudatában volt annak, hogy a német uralmat csak török segítséggel lehet majd megtörni. A cél érdekében állandó kapcsolatot épített ki azokkal, akik a bujdosók követeiként a konstantinápolyi portán folytattak tárgyalásokat. Elhatározását tett követte. 1677 őszén Apafi Mihály fejedelemhez írt levelében felajánlotta szolgálatait az ország különböző pontjain harcoló bujdosók hadainak egyesítése céljából. Egyelőre Wesselényi Pállal és Teleki Mihállyal együtt vezérelte a kuruc csapatokat. Amikor azonban Wesselényinek és Telekinek nem kedvezett a hadiszerencse, a bujdosók minden reménye benne összpontosult: az alig huszonegy éves Thökölyt 1678-ban fővezérükké választották.

Thököly seregei csakhamar győzedelmesen haladtak előre, mindenütt visszaszorították a császári csapatokat. A fővezér elfoglalta Kassát, visszaadta Eperjes lefoglalt templomait és iskoláit. Sároson át a Szepességbe tört, visszafoglalta ősi birtokait és késmárki várkastélyát. Felszabadította Liptót, majd a bányavárosokat. Körmöcbányán arcképével és „Pro Deo et libertate” felirattal pénzt veretett, ezzel is kifejezésre juttatva politikai hitvallását, amelyért a küzdőtérre lépett.

A kuruc seregek száma ekkorra már meghaladta a tízezret. Eljutottak az ország határáig, sőt egyes előcsapatok már Morvaországba és Sziléziába is betörtek. Thököly sikerei egyszerre híressé tették őt, és rémületbe ejtették a bécsi udvart, amely alkudozásokra kényszerült. A fegyverszünet idején Thökölynek sikerült kieszközölnie I. Lipót engedélyét, hogy feleségül vehesse I. Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Ilonát. Lakodalmukra 1682. június 15-én került sor a munkácsi várban.

Eközben a császár 1681 tavaszán országgyűlést hívott össze Sopronba. Azt remélte, hogy a gyűlésen Thököly is megjelenik, ő azonban az ország másik részén folytatta harcait. Sikerei révén az udvar rákényszerült ugyan az alkotmányos élet részbeni helyreállítására – gondoljunk az artikuláris gyülekezetek létrehozására –, de a bécsi és linzi békére hivatkozó, vallásszabadságukért küzdő protestánsok nem voltak hajlandók kibékülni a királlyal, és idő előtt elhagyták az országgyűlést.

Miután 1682 őszén Thököly hatalmába kerítette Kassával együtt a Felvidék legnagyobb részét, a fényes sikerek után a török nagyvezér kikiáltotta őt Magyarország királyának, és átnyújtotta neki a királyi jelvényeket. Thökölyt azonban nem kábította el a korona fénye: a királyi címet nem fogadta el, csak a fejedelmit, s a magyarországi részek urának tekintette magát.

A felkelés sikereit élénk figyelemmel kísérte Sobieski János lengyel király is, akinek a diplomáciai fáradozása hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel fennhatóságú szepesi evangélikusság számára Lipót diplomája szabad vallásgyakorlatot biztosítson. Thököly Imre történelmi jelentősége abban mutatkozik meg, hogy felkelésével új, türelmesebb valláspolitikára szorította ellenségeit, és megtörte azt a vallási terrort, amelyet hazánk evangélikusai felett addig gyakoroltak.

Thököly szerencsecsillaga azonban lehanyatlott, amikor Kara Musztafa nagyvezér Bécs ostrománál 1683 őszén vereséget szenvedett. A fejedelem tévedett, amikor a török birodalmat erősnek hitte. Nem sejtette, hogy az arra mért egyetlen csapás megrázkódtatja majd az ő fejedelemségét is. Számolnia kellett azzal, hogy az idegen hatalmak érdekeinek találkozása és összeütközése nem fogja biztosítani vállalkozásának sikerét.

A bécsi kudarc megpecsételte sorsát. Várai újra a császáriak kezére kerültek, Eperjesen és Iglón is csatát vesztett. Bukását maga a török siettette, amikor 1685 októberében Nagyváradon váratlanul elfogatta. Bár visszakapta szabadságát, az elfogatóparancs mégis fordulópontot jelentett pályafutásában. Hívei a szultán álnoksága láttán nagy számban álltak át a császáriakhoz. Buda 1686. szeptember 2-i győzelmes visszafoglalásával az oszmán birodalom nagyhatalmi állása is megdőlt.

Utoljára, 1690-ben egy rövid időre mégis rámosolygott a szerencse. A császáriak feletti újabb győzelmével Thököly elnyerte az erdélyi fejedelmi címet, de pünkösdi királysága hamar véget ért: kénytelen volt kivonulni Erdélyből. Ha ezzel meg is szűnt az önálló Erdélyi Fejedelemség, a Diploma Leopoldinum révén a magyar, székely és szász lakosság mindegyik bevett felekezete vallásszabadságot kapott. Ha elbukott is a kuruc fejedelem, az az elv, amelyet képviselt, győzelmet aratott.

Az 1699-es karlócai béke kimondta, hogy a bujdosókat a török kormány a határtól távol eső, belső részeken telepíti le. Thököly és felesége Isztambulban, a Portától kapott galatai városrészben kapott elhelyezést. A török kormány segélyéből éltek, még Zrínyi Ilona ékszereit és ezüst étkészletét is pénzzé kellett tenniük.

1. őszén a Porta elrendelte, hogy udvartartásukkal együtt a kis-ázsiai Nikomédiába költözzenek. A Márvány-tenger partján fekvő város, Izmit volt utolsó otthonuk. A fejedelemasszony – Munkács egykori hős védője – 1703-ban bekövetkezett halála után Thökölyt a magány és fájdalmas ízületi betegség kínozta. Az isztambuli jezsuita misszió térítési tervét visszautasítva, végrendeletében azt kérte, hogy testét „egy lutheránus kerített kulcsos város templomában” helyezzék örök nyugalomra.
2. szeptember 13-án érte a halál. Utolsó óráiban betegágya mellett igét olvasott és imát mondott bizalmas embere, Komáromy János. Ő gondoskodott arról, hogy Thökölyt az izmiti örmény keresztény temetőbe temessék, ahol síremléket is rendelt a számára.

A magyar nemzet kegyelete kétszáz év után hazahozatta Thököly Imre, Zrínyi Ilona és a Rodostóban 1735-ben elhunyt II. Rákóczi Ferenc fejedelem földi maradványait. Az utóbbiak hamvait útban Kassa felé, Budapesten a bazilikában, a „kuruc király” hamvait pedig útban Késmárk felé, a Deák téri templomban ravatalozták fel.

Dr. Fabiny Tibor