Napról napra

Az Úr így válaszolt Jóbnak: Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem, és ezt mondtam a tengernek: Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak! Jób 38,4.11 (Zsid 11,3; Jn 11,1/2/3.17–27/41–45/; 2Tim 1,7–10; Zsolt 119,153–160) Amikor elhallgatnak a barátok, akik Jóbot vigasznak szánt szavaikkal csak gyötörni tudták, megszólal Isten. A „Hol voltál…?” kezdetű mondatok hosszú sora látszólag a barátokkal egyetértésben inti alázatra Jóbot. A beszéd végén mégis kitűnik, hogy a velük folytatott vitában Isten Jóbot igazolja (l. 42,7). Hiszen Jób – ha perelt is amiatt, hogy nem érti szenvedései okát – soha nem vádolta Istent igazságtalansággal. Nem lázadt, nem fordított hátat Istennek, és nem tagadta meg őt. Hitt abban, amit értelme nem tudott belátni: hitt Isten igazságában, és hitte, hogy amikor Isten igazsága megnyilvánul, akkor lesz nyilvánvaló az ő igazsága is. Ezzel lett Jób a hit örök példájává.

Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez. Zsolt 145,9 (Róm 8,21; Róm 6,18–23; Hag 1,1–15) A 145. zsoltár elején a zsoltáros Isten igazságát magasztalja, amely elválaszthatatlan kegyelmétől és irgalmától. A 9. vers a megelőző himnusz summája: Istenről senkinek sincs oka rossz szándékot feltételezni, vagy irgalmát kétségbe vonni. Isten ítélete soha nem kívülről ér bennünket bűneink következtében, hanem jóságának és irgalmasságának kétségbevonásával mi magunk kerülünk megítélt és vezeklést jelentő helyzetekbe.

Segíts meg bennünket, szabadító Istenünk, a te neved dicsőségéért! Ments meg minket, és nevedért bocsásd meg vétkeinket! Zsolt 79,9 (Lk 11,9; ApCsel 21,8–14; Hag 2,1–9.20–23) A zsoltáros a babiloni támadás után kiáltott fel így, amikor a pogány ellenség porig rombolta és felégette Jeruzsálemet és a szentélyt. Az ítéletet tartó Istent nevezi szabadító Istennek! Bizonyságát adja, hogy a történtek ellenére úgy tiszteli Istent, mint népe szabadítóját, akinek kezéből a büntetés sem szolgálhat mást, mint a bűntől való szabadulást és megtisztulást.

Becsaphatjátok-e Istent, ahogyan becsapjátok az embereket? Jób 13,9 (Gal 6,7; Mk 5,21–24.35–43; Neh 1,1–11) Jób barátai az őt igaztalanul vádoló beszédeikkel látszólag Isten igazságosságát védték: Jóbra mindenáron bűnt akartak bizonyítani, hogy Isten igaznak tűnjön, amikor őt szenvedéssel sújtja. Jób reménysége az, hogy Istent nem csaphatják be. Nem tudja, miért kell szenvednie, de hiszi, hogy Isten látja ártatlanságát, és végül meg fogja védeni őt a barátok hamis vádjaival szemben. Valójában tehát ő az, és nem a barátok, aki Isten igazságában igaz szívvel hisz és reménykedik. Ez a hite nem is szégyenül meg.

Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez. Ézs 60,3 (Mt 2,10; Fil 1,19–26; Neh 2,1–20) Az ézsaiási ige hagyományosan vízkereszt ünnepén szokott elhangozni. Az ősegyház messiási próféciának tekintette: Jézus Krisztus az a világosság, akihez népek és királyok jönnek majd. A próféta szerint a felülről való világosság mindenekelőtt Isten népére ragyog: ma az egyháznak és minden keresztény embernek kell Jézus Krisztus világosságában járnia. Ha ez megvalósul, akkor majd a népek és királyok is észreveszik ezt, és a Krisztus világosságában járó kereszténység vonzani fogja őket.

Nagy a mi Urunk és igen erős, bölcsessége határtalan. Zsolt 147,5 (Zsid 4,13; Jn 18,3–9; Neh 4,1–17) A zsoltáros reménysége az, hogy Isten ereje és határtalan bölcsessége elég ahhoz, hogy fogságba hurcolt és szétszóródott népét újra egybegyűjtse, és a lerombolt szentély is helyreálljon. A zsoltáros hiszi, hogy Isten ereje és bölcsessége végül úrrá lesz népe bűne fölött. A mi reménységünk is ez: Isten ereje és határtalan bölcsessége úrrá lesz bűneinken, és helyreállítja egyházát, eggyé teszi népét, hogy akarata szerint tisztelje őt.

Jaj azoknak, akik házat házhoz ragasztanak, és mezőt mező mellé szereznek, míg hely sem marad másnak, és csak ti laktok ebben az országban! Ézs 5,8 (Lk 12,20; Mk 9,1–10; Neh 5,1–19) A próféta Isten egykori népének korrupt vezetőit ostorozza így. A lehetséges áthallás kísértés: a gazdagodó és terjeszkedő politikusok ma szerencsére nem(csak) Isten népét vezetik. Ma inkább az egyház működését kell a próféta szavának mérlegére tennünk. Az úgynevezett laikusok kiveszik-e a részüket az egyházi szolgálatból (nem az adminisztrációra, a gazdasági és pénzügyek intézésére gondolok, hanem a lelki munkára), vagy csupán „fogyasztói”, legfeljebb bírálói a lelkészek szolgálatának?

Véghelyi Antal