Egyházunk egy-két hete

Eredetileg egy lapunkat, szerkesztőségünket bíráló levélrészlettel gondoltam indítani ezt az írást, hiszen figyelemfelkeltőbb „reklámot” keresve sem illeszthetnénk a szeptember 24-i EvÉlet-nap meghívója mellé. Márpedig e hasáb arra volna hivatott, hogy – úgymond – rásegítsen a „hivatalos invitálásra”. Hogy tudniillik meggyőzze a még bizonytalankodókat: érdemes lesz rászánniuk a jövő szombatot hetilapunk olvasóinak, szerzőinek és szerkesztőinek országos találkozójára. Egy vitriolos kritika olvastán talán többen elhinnék: esély van arra is, hogy érdekes lesz. Nos, hadd nyugtassak meg mindenkit: hiába kerek a megünnepelni tervezett évforduló, a 70. évfolyamában járó Evangélikus Élet háza táján manapság sem mindig minden „gömbölyű”.

Igaza van az olvasónak, ha iróniát sejt a fenti mondatok mögött, noha valójában csak a korszellemmel szeretne szembesíteni a szerkesztő. Ilyen világban élünk: a közösségben való ünneplés lehetősége önmagában már keveseket mozgósító erő. Egy internetes fórumon javasolta valaki: el kellene törölni a naptárból a piros betűs ünnepeket, mert – idézem – „az ünnepek voltaképp rém unalmasak, a legkevésbé sem szórakoztatóak”. Vasárnaponként talán még az e megállapítással egyetértőket is el-elviszi a templomba a megszokás, de mit kezdjenek egy olyan extra alkalommal, amelynek egyik – bevallottan – legfontosabb eleme az Úristennek való hálaadás…

Hovatovább nem is nagyon szokás ünnepre hívogatni. Az ifjúság körében még nyerő a buli, és menő a parti (főleg, ha party), de felnőtt-társadalmunk társas magányhoz szokott egyedeit jobbára csak az a közösségi esemény vonzza, amely konkurálni képes a televízióműsorok érdekességével, látványával, izgalmával. Megosztva szociológus barátommal e kissé leegyszerűsített gondolatmenetet, mosolyogva jegyezte meg, hogy „csak” a legfontosabb „mozgósító motivációról” feledkeztem meg. Merthogy az ember leggyakrabban akkor áldozza idejét, pénzét és energiáját egy közösségi együttlétre, ha érdeke fűződik hozzá. (Hogy is van akkor ez az istentisztelettel…?)

„Ha olvassa ezt a lapot – ünnepelje velünk a születésnapot!” – ezzel a szelíd szlogennel hívtuk föl a figyelmet augusztus 21-i lapszámunk utolsó oldalán arra, mire készülünk jövő szombaton. Ma már ugyan tudni lehet, hogy nem fog kongani az ürességtől a zuglói istenháza, de mi tagadás, az elmúlt hetekben a lelkészek között is akadt, aki értetlenül kérdezett vissza a személyes részvételét firtató kérdés hallatán… Naivitás lett volna azt remélni, hogy kis hazánkban nem lesz olyan evangélikus templom, ahol a hirdetések között ne hívnák fel a gyülekezeti tagok figyelmét a magyar evangélikusság egyetlen hetilapjának „születésnapi ünnepére”. A szomszéd hasábon közölt meghívó alján azért most tisztelettel megkérdezzük: „Ugye, van köze hozzá?” És a kérdést kéretik halálosan komolyan venni! Mert nem (nem csak) a hetilapunkhoz fűződő viszonyt tudakolja.

Május óta tartogatunk fiókunkban egy hosszabb, ám száraz tárgyszerűségében is megdöbbentő tanulmányt a hazai evangélikusság „állapotáról”. A 2000-ben lezajlott népszámlálás vonatkozó adatait pontosító KSH-kiadvány elemzésének megjelentetését tudatosan időzítjük a jövő hétre, az Evangélikus Élet olvasóinak országos találkozójára, és nem az erre az ünnepre hívogató, mostani lapszámra. Szeretnénk, persze hogy szeretnénk, ha az EvÉlet előfizetőinek – létszámban mintegy két év óta stagnáló – tábora gyarapodna, ha minél többen éreznék valóban magukénak a lapot. Riadót elsősorban mégsem magunkért kell fújnunk, hanem a potenciális olvasók „növekvő hiánya” miatt: gyülekezeteinkért, melyek létszáma (tisztelet a kivételeknek) évtizedről évtizedre drámai mértékben csökken!

Hitéletünk táplálásának szolgálata mellett az Evangélikus Élet eszköz arra is, hogy általa a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz tartozók identitása erősödhessék. E kettős célt kívánja szolgálni a szeptember 24-i EvÉlet-nap is. Bevallottan a hálaadás, egy „házi ünnep” jegyében, de szándékunk és reményünk szerint nem érdektelenül, azaz nem unalmasan.

„Ha nekem is küldötök meghívót, biztosan elmegyek” – szabadkozott fentebb már említett lelkész barátom. E helyről üzenem neki: tekintsen a szomszédos hasábra! Az Evangélikus Élet olvasóinak és szerzőinek, szerkesztőinek országos találkozójáról minden olvasónk (többségükben szerzőink is azok!) időben tudomást szerezhetett. Előfizetőinknek egy levélben már az év elején jeleztük tervünket. Miért küldenénk még egy külön meghívót is – önmagunknak?

Szeptember 24-én – külön értesítés nélkül is – érezze magát mindenki VIP-vendégnek, azaz „nagyon fontos személyiségnek”. No nem miattunk vagy a maga érdeméért, hanem mert a neve egyszer már fel lett írva… Odafenn.

T. Pintér Károly