A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP – 1Kor 12,12–26

Szép és könnyen érthető hasonlatot talált Pál apostol a jól működő emberi közösségre. Azt mondja, úgy van ez, mint a test esetében: tagokból áll, és mégis egységes. Minden ember tudja, hogy testének minden egyes tagja fontos, és szükség van rájuk ahhoz, hogy szervezetünk egészségesen működjön. Testünk megcsonkításának még a gondolatától is iszonyodunk.

Ezt a hasonlatot használja fel az apostol, hogy a Korinthusban élő keresztényekkel megértesse: elválaszthatatlanul összetartoznak. A korinthusi gyülekezetben ugyanis viszálykodás támadt akörül, hogy ki az igazi keresztény. Csoportosulások jöttek létre egy-egy igehirdető, tanító körül, és ezek a csoportok mind magukat tartották igazi hívőknek, a többiek kereszténységét pedig lenézték. De ugyancsak megosztották őket a társadalmi, szociális, nemzetiségbeli különbségek is. Görögök és zsidók, szabad polgárok és rabszolgák, szegények és gazdagok nem tudták elfogadni egymást. Elszakadtak egymástól, külön istentiszteleteik voltak, külön összejöveteleket tartottak, fontossá lett számukra, hogy ki keresztelte meg őket, és hogy kinek a kezéből veszik az úrvacsorát. Akik valamilyen látványos lelki ajándékot kaptak – nyelveken szólást vagy gyógyítást –, azok büszkén vallották, hogy ők felsőbbrendűek, őket jobban szereti Isten, és nem becsülték meg azokat, akiknek a szolgálat szerényebb ajándékai jutottak.

Pál apostolt elkeserítette a korinthusi gyülekezet állapota. Fájt neki, hogy nem értik meg, nem fogadják el és nem szeretik egymást. Hogyan hasson rájuk, hogyan magyarázza meg nekik, hogy egymáshoz tartoznak, és mindegyikük ugyanolyan fontos a közösségben? Tudja, hogy emberi érvekkel nem éri el célját. Ezért Krisztusra mutat, és azt mondja: Ti, korinthusi keresztények, hát nem tudjátok, hogy a keresztségben Krisztuséi lettetek, ezért egyenként mindegyikőtök tagja Krisztusnak? Együtt pedig Krisztus teste vagytok! Ha tehát egymás ellen fordultok, egymástól elszakadtok, Krisztus testétől szakadtok el, és Krisztus testét csonkítjátok meg.

Kár, hogy az egyház, a kereszténység, mi magunk is újra és újra elfelejtjük ezt az igazságot. Illetve talán nem is arról van szó, hogy elfelejtjük, hanem önmagunk istenítésének ősi, bennünk gyökerező bűne kisöpri belőlünk. Ahol ugyanis teret kap az önmegvalósító önzés, ott az ember önmaga lesz az első, az „igazi”, mindenki más pedig lenézett és leírható. Az önzés kollektív formában, közösségek istenítésében is megnyilvánul, amikor a „mi” tökéletességünkről beszélünk, és azzal büszkélkedünk. A „mi” gyerekeink, a „mi” családunk, a „mi” népünk; illetve büszke kereszténységünk másoktól elhatárolódó kifejezései: a „mi” vallásunk, a „mi” egyházunk, a „mi” gyülekezetünk vagy közösségünk. Úgy érezzük, hogy „mi” képviseljük az igaz hitet, nincs szükség másokra, és mindenkinek olyannak kellene lennie, mint amilyenek mi vagyunk. Pál apostol az így gondolkodó korinthusiaknak írja: képzeljetek el egy olyan embert, akinek a teste csak szemekből állna. Vagy csupa fül, esetleg orr volna. Hiszen ez egy torzszülött lenne! Ti, korinthusiak, ilyen torz testeket gyártotok, amikor nem fogadjátok el egymást, amikor a magatok képére akarjátok formálni a gyülekezetet, és ha ez nem megy, akkor külön kis közösségeket hoztok létre. De a legnagyobb baj, hogy mindezt Krisztus testével teszitek, az ő testét csonkítjátok meg, torzítjátok el.

Az egyház, a keresztények közössége akkor is egy, ha másként látnak hitbeli kérdéseket, ha más a szervezeti formájuk, ha más istentiszteleteik liturgiája, ha az igehirdetéseikben vannak hangsúlybeli különbségek, ha más kegyelmi ajándékokkal rendelkeznek. A keresztség által mindnyájan Krisztus testének a tagjai vagyunk. Ez annyira világosan biblikus tény, hogy ennek következményeként mindegyik felekezet (néhány kisegyház kivételével) kölcsönösen elfogadja a másik felekezetben történt keresztelés érvényességét. Ezért nem igazán helyes azt mondani, hogy valakit katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak stb. kereszteltek. Nincs katolikus, református, evangélikus stb. keresztség, mert mindenkit kereszténynek, Krisztus testébe, az egy egyházba, nem pedig egy felekezetbe kereszteltek. Felekezethez akkor kezd tartozni valaki, amikor elkezdi valahol gyakorolni a hitét.

Így kellene látnunk, így kellene Krisztus testébe tartozónak tudnunk magunkat és egymást. És akkor megértenénk, hogy valóban egy testnek a tagjai vagyunk. Együtt élünk és együtt szolgálunk az egész testért, Jézus Krisztusért. Mi a magunk lelki ajándékaival, más a neki adottakkal. Mi az evangélikus értékeinkkel, a másik a maga református vagy katolikus értékeivel. Kimondva, leírva ezt a gondolatot megijedek: el tudjuk viselni? Elég felnőtt a hitünk ahhoz, hogy megértsük ennek az igazságát? A válaszom: igen. De csak úgy, ha nem magunkat, hanem Krisztust istenítjük.

Balicza Iván