Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 7.

Püspökeink munkájuk közben újra meg újra átélik: ünneplő gyülekezetbe érkeznek meg. Nem könynyű feladat időről időre megfelelni ennek a helyzetnek, kísértései, buktatói vannak. Egyházunk egyik püspöke erről a sajátos szolgálatról vall. (H. K.)

Önmagunkat is meglepő indulatokat válthat ki belőlünk egy-egy sátoros ünnepi alkalom zsúfolt templomának a látványa. A különben higgadt, józan és bölcs igehirdetőt is elragadhatja egyfajta „szent hevület, harctéri idegesség”…

Az egyik kísértés, hogy Keresztelő János szerepében tetszelegve elkezdünk ítéletesen mennydörögni. Végre itt a nagy pillanat, ütött az óra: százak tekintete szegeződik ránk! Most végre megmondhatjuk, rájuk olvashatjuk: hol voltatok eddig?! Mit akartok?! Mit képzeltek?! Most nem menekültök! Szembesülni kényszerültök bűneitek, mulasztásaitok, képmutató ünnepi álkereszténységetek undorító tényeivel… Viperák fajzatai…

Nyilvánvaló torzulás, ha az ünnepi istentisztelet tartalmát, üzenetét a hallgatóság létszáma, összetétele határozza meg. Az ünnep középpontjában mindig az ajándékozó Úr kell, hogy álljon. Az ünnep az ő meglepetése, amely független a jelenlévők mennyiségétől és minőségétől. Komolyan kell vennünk identitásunkat, mandátumunkat, mely szerint angyalként, apostolként adhatjuk tovább a reánk bízott, de másoknak és másokhoz is szóló evangéliumot. Ez az örömhír nem csak sötét háttéren ragyog fel. A kegyelem elfogadásának nem előfeltétele az igehallgatónak a törvény kőtábláival való letaglózása, földbe döngölése.

De nem kevésbé veszélyes a másik kísértés sem, amikor egyfajta „szolgáltató egyházként” az ünnepi hangulathoz, az emberi elvárásokhoz igazodva próbáljuk kiszolgálni a templomunkba végre betérő fogyasztók igényeit. A langyos, felhígított evangélium, az olcsó kegyelem hamisan nyugtatja meg, életveszélyesen altatja el a nagy ünnepi templomlátogatót. Elhiteti vele, megerősíti őt abban, hogy semmit sem veszített talán közel féléves távolmaradásával: még mindig a régi lemez forog, az egyházban semmiről sem lehet lekésni, itt minden a régi, megszokott rutin szerint folyik. Megkopott, megüresedett, anakronisztikus liturgia, archaikus énekek, unalmas, lélektelen prédikáció szakállas illusztrációkkal, kiszámítható „poénokkal”… Ilyen módon éppen az ünnep lényege vész el – az ajándékozó Isten meglepetése!

Pedig a nagy ünnep a nagy kísértés veszélyével szemben sokkal inkább nagy lehetőséget, többek között missziói esélyt is kínál számunkra.

Gondoljunk a betlehemi éjszakára, húsvét hajnalára, az első pünkösd reggelére! Mi nem csupán emlékezni akarunk a régi szép időkre. A keresztény ünnep nem nosztalgiázás, hanem a Szentlélek kiáradásával, meglepetéseivel reálisan számoló, azért könyörgő, azt reménységgel vágyó és váró emberek örvendező közösségének a találkozása.

Ennek a csodának készíthet medret a Jézus tanácsa szerint (Mt 13,52) ót és újat bölcs arányban ötvöző liturgia. Ez a liturgia nem megszokásból, nem rutinból építkezik, hanem igyekszik személyesen megszólítani, jó értelemben meglepni, lehetőleg integrálni, azaz bevonni az istentisztelet ritmusába, áradásába a hűséges templomlátogatót éppúgy, mint a ritka nagy ünnepi vendéget. Így kaphat egészséges missziói karaktert, töltést a nagy ünnepi istentisztelet, elkerülve a valódi misszió hiányát kompenzáló agresszió, az „egész pályás letámadás” kísértését.

A cél, hogy Istennek az ünnepekben kiáradó kreatív, találékony, mindig újat és meglepőt is felkínáló szeretete megérintse, magával ragadja a gyülekezetet. Érezze és tapasztalja meg a messziről érkezett, csak futó protokoll-látogatásra beugró vendég is, hogy jó itt lenni: hazaérkezett, várták, és örültek neki, szeretnék őt is megérteni és befogadni, helye van a gyülekezet nyitott, vonzó közösségében.

Mindezt segíthetik a speciális nagy ünnepi liturgiák, a szentesti és éjjeli alkalmak, a húsvét hajnali feltámadás ünnepének páratlan atmoszférája. Sürgősen meg kellene találnunk a pünkösdi kétnapos ünnep speciális színeit, ajándékait is, mint például konfirmáció és „rekonfirmáció” (saját konfirmációnk emlékének, ajándékainak, áldásainak felfrissítése…), az egyház, a világegyház születésnapi ünnepe, az ökumené ápolása, sokszínű gazdagságának átélése… A pünkösdhétfő lehetőséget kínál akár szabadtéri, természetközeli liturgiák, istentiszteletek megélésére is.

De kevésbé jelentősnek tűnő, a hétköznapok árnyékába került, halványuló ünnepeinkben is gazdag ajándékok, meglepetések rejlenek. Érdemes lenne újra felfedezni vízkereszt, mennybemenetel és a reformáció ünnepének mással nem pótolható üzenetét. A többnyire hétköznapra eső ünnepeket körülölelő vasárnapok segíthetnének a sorvadásra, feledésre ítélt páratlan tartalom feltárásában. Az adott napon, ünnepi hétköznapon pedig speciális esti liturgiák, tematikus istentiszeteleti alkalmak segíthetnének demonstrálni, hogy minden keresztény ünnep Krisztus-ünnep. Ő pedig, ígérete szerint, velünk van minden napon, a világ végezetéig! A keresztény ünnep nem a munkaszünettől függ, hanem Isten Lelkének szüntelen munkálkodásából él és táplálkozik.

Gáncs Péter