Keresztény szemmel

Köszöntjük az Evangélikus Hittudományi Egyetemet az új tanév megnyitásakor. Minden közoktatási és felsőoktatási intézmény életében évről évre az egyik legjelentősebb esemény az évnyitó alkalom: többek között azt is jelzi, hogy változatlan az érdeklődés az adott pálya iránt. Egy egyetem addig él, amíg vannak hallgatói. A közoktatásban – a kötelező iskoláztatás céljára fenntartott intézményekben, az általános és középiskolákban – a gyerekszám csökkenése jelenti a gondot, a felsőoktatási intézmények létének jogosultságát viszont igazolja egyfelől a társadalom részéről megmutatkozó igény, másfelől az ifjúság érdeklődése.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy gyorsan változó világunkban mind a kettő realitás. Tanúi vagyunk a felsőoktatás jelentős változásainak is; számos új szak indul, folyamatos az átrendeződés. Korábban divatos szakok elnéptelenednek, vannak viszont olyanok, amelyekre többször annyian jelentkeznek, mint ahány hallgatót fel lehet venni. Máig sem csituló vihart kavart a társadalomban az új felvételi rendszerre való áttérés, mert sérült az esélyegyenlőség alapelve.

Mindezen jelentős mozgások között a lelkészi pálya megőrizte a vonzerejét. Általánosítva, azaz együtt szemlélve a teljes egyházi szférát még mindig lelkészhiányról szólhatunk; ez erőteljesen mutatja a társadalomban a lelkészek munkája iránt meglévő igényt. A hiány azonban nem egyenletesen jelentkezik a különböző felekezeteknél. Nálunk érthetően gyorsabb ütemben szűnt, illetve szűnik meg, mint a nagyobb történelmi egyházaknál. A katolikus egyházhoz viszonyítva a női lelkészek teljes egyenjogúsítása is szerepet játszik abban, hogy a protestáns felekezetek e téren gyorsabban felszámolták a négy évtizedes egyházkorlátozás következményeit.

Így az évnyitó alkalmából is hangsúlyozható, hogy a lelkészképzésben a mennyiségi igények további kielégítése mellett a fő feladat a képzés minőségének növelése. Örvendetes, hogy ez a tendencia már évek óta erőteljesen megnyilvánul. Állami oldalról megkaptuk a kereteket, a lelkészképzés a felsőoktatásnak a többivel egyenrangú, elismert területe lett. De ezeket a kereteket nekünk kellett tartalommal megtöltenünk. Az elmúlt másfél évtizedben ez volt az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyik feladata. Istennek legyen hála, amiért a diktatúrában is elhívott a lelkészi pályára a teológia tudományának a művelésére is alkalmas fiatalokat, akik a szükségszerű nemzedékváltáskor a korábbi professzorok helyére léphettek. Amikor megállapítjuk, hogy most már a rendszerváltozás után kinevezett professzorok tanítják a jövő lelkészeit, akkor ez semmiképpen nem jelenti elődeik kritikáját. Ellenkezőleg, köszönet illeti az elődöket azért is, mert a nyugdíjkorhatár betöltése után is hosszabb ideig vállalták a munkát, hogy meglegyen a folyamatosság; segítették az utódokat, hogy az új nemzedék felkészülhessen a nem könnyű szolgálatra. Ha kapott is bizonyos türelmi időt az egyházi felsőoktatás, természetesen itt is érvényesülnek a követelmények: a teológia oktatói számára is szükséges a tudományos fokozat megszerzése, illetve a magas szintű oktató-kutató munkára való alkalmasságot bizonyító habilitáció.

Köszöntjük egyetemünket, amely teljes mértékben felzárkózott egyrészt általában a hazai felsőoktatáshoz, másrészt különösen ennek egyházi szegmenséhez. A tudományos kutatásban elmélyülő lelkészeink doktori fokozatot szerezhetnek az egyetem doktori iskolájában, a fokozattal már rendelkezők pedig habilitálhatnak nálunk vagy egy testvéregyház egyetemén. Etikai okokból is ez utóbbi vált inkább gyakorlattá; örvendetes, hogy református és katolikus teológusok habilitáltak már egyetemünkön. Ez a természetes tudományos ökumenikus kapcsolatrendszer sajátos érték, reményt keltő a jövőt illető együttműködésre nézve is.

A felsőoktatástól távolabb élők érthetően kevesebbet tudnak arról, milyen jelentős erőfeszítéseket igényel az úgynevezett akkreditációs követelményeknek való megfelelés. Nos, az akkreditáció többek között annak vizsgálatát jelenti, hogy fel tudják-e mutatni a tanárok a megkívánt tudományos teljesítményt. Eötvös Loránd híres, ma is érvényes tanítása volt annak idején: „Egy egyetem színvonalát elsősorban professzorai határozzák meg. Minden egyéb ebből következik.”

Lényeges a lelkészképzéssel együtt folytatott, illetve újrakezdett, az ország több pontján – kihelyezett tagozatokon is – működő hitoktatóképzés. Önálló elemzést igényelne az immár szervezett formában zajló lelkésztovábbképzés, amelyben természetesen részt vesz az egyetem is.

Az egyetemi tanulmányokat követő gyakorlati év bevezetése sokat segített a lelkészképzést is elérő dilemmán: tudósokat vagy gyakorlati szakembereket képezzen az egyetem? Az elméleti követelményekből sem tehető engedmény, de jogos igény a kreatív gyakorlatorientáltság is. Ennek realitását az is jelzi, hogy számos fiatal lelkész tanul tovább posztgraduális mentálhigiénés, illetve lelkigondozó szakon. Mindent nem vállalhat fel az alapképzés, de jó dolog, hogy motiválja a lelkészeket a további tanulásra.

Az egyháznak az egyeteme iránti felelőssége az anyagiakban is megnyilvánul. Mivel az állami normatívához – amely itt sem elegendő a működéshez – nem járul kiegészítés, mint a közoktatásban, szükség van az egyház tehervállalására. Úgy vélem, ez olyan befektetés, amelyet egyértelmű egyetértés kísér.

Az egyetem szellemi központ jellege abban is kifejezésre jut, hogy számos fontos esemény színhelye. Csak az idén többek között itt került sor az értelmiségi konferenciára, a soakonferenciára, és itt lesz az Evangélikus Élet 70. „születésnapja” alkalmából megrendezendő találkozó is.

Több felsőoktatási intézményben vettem már részt évnyitó ünnepségeken; a maga módján valamennyi felemelő élmény. Mégis, itt érzékelhető leginkább az a többlet, mellyel a hittudományi egyetemek rendelkeznek: az isteni üzenet többlete. Az istentisztelet, az Isten igéjére való figyelés az alkalom meghatározó része.

Nem ünneprontás – ellenkezőleg, a tárgyhoz tartozik, hiszen a lelkészképzésben is helyet kap –, ha az évnyitó kapcsán a nem lelkészek szolgálatának a fontosságát is megemlítjük. Annál is inkább, mert a korábbi időszakhoz képest mintha nem közvetlenül a klerikalizálódás, hanem a nem lelkészek szolgálatának az erőtlenebbé válása, háttérbe szorulása lenne észlelhető. Pedig minden humán területen – oktatás, kultúra, egészségügy stb. – van igény a laikusok aktivitása iránt, az egyházban pedig ősi, meghatározó jelentőségű az egyetemes papság elve. Nem elméleti probléma ez: egyházunk jövőképében a központi funkciót betöltő lelkészi karral együtt jelenik meg a kiterjedt nem lelkészi aktivitás. Fontos, hogy az egyetemi tanulmányaikat megkezdő lelkészjelöltek ezzel az erőteljes jövőképpel is rendelkezzenek.

Isten áldása kísérje az Evangélikus Hittudományi Egyetem új tanévét!

Frenkl Róbert