Élő víz
Reménykedés – vagy reménység?
A minap akaratlanul is fültanúja voltam két asszony beszélgetésének. Az egyik elmondta, hogy férje huszonkét év házasság után hagyta el. A válás óta már eltelt néhány év, de ő még mindig nem tud belenyugodni, és még mindig reménykedik abban, hogy férje visszatér hozzá, hiszen szüntelenül ezért imádkozik. A másik asszony részvéttel csak ennyit mondott: nagyon megértelek, de inkább ne reménykedj, hanem fogadd el véglegesnek ezt a helyzetet.
A hallottak nyomán támadt gondolatok sokáig nem hagytak nyugodni. Nem kegyetlenség-e a bánkódót még a reménykedéstől is megfosztani? Vagy inkább így a helyes? Miért ringassa magát az elhagyott feleség olyan illúzióban, amely úgysem fog teljesülni? Hiszen az őt hallgató asszony közös ismerősöktől tudta, hogy a férfi elhatározása megváltoztathatatlan. Valóban jobb lenne tehát, ha nem reménykedne tovább.
„Szüntelenül a visszatéréséért imádkozom!” – hallottam újra meg újra a szomorú hangot az este csendjében is. Talán mégis neki lehet igaza. Az ige is arra biztat, hogy „a reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett” (Zsid 10,23b) – és a Biblia számtalan helyéről hangzik a bátorítás: meg ne lankadjunk a könyörgésben, mert Isten meghallgatja a kitartó imádságot. Nem azt kívánja-e tőlünk a hitünk, hogy Istenre hallgassunk inkább, semmint az okoskodó emberekre?
Gondolataimba beférkőzött a kétségbeesetten és kitartóan könyörgők tábora. Hány és hány édesanya ostromolhatja az eget hasonlóképpen a beteg vagy tévelygő gyermekéért? Mennyi ember szenved különféle terhek súlya alatt, egyre csak abban reménykedve, hogy kérése előbb-utóbb meghallgatásra talál? Az imádság nagy lehetőség számunkra, mert benne azt szólíthatjuk meg, akinél nincs lehetetlen. Isten várja, hogy gyermekei minden gondjukat, bánatukat neki mondják el. Nem is az imádkozás fontossága kérdőjeleződött itt meg. A nagy kérdés az, hogy mi vagy ki az alapja a reménykedésnek. Egy bizonyos személy, akit visszavárunk, erős vágyakozás valami után, amiről nem tudunk vagy nem akarunk lemondani, vagy pedig maga az élő Isten? Ha ő, akkor minden a helyére kerül, mert akkor nem valami bizonytalanban reménykedünk: reménységünk alapja őbenne van. Az ilyen reménység pedig nem szégyenít meg.
Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy csupán valami olyasmiben reménykedünk-e egy vágyat táplálva, amit nem tudunk elengedni. Éjjel-nappal e körül forognak a gondolataink, ehhez kérjük és várjuk az Isten segítségét, mivel mi egyedül nem tudunk egyről a kettőre jutni. Az ő gondolatai azonban – ahogy ezt kijelentette nekünk – nem a mi gondolataink. És arra sincs ígéret, hogy minden vágyunkat teljesíti. A reménykedés afféle passzív állapot, melyben a cselekvést a másik embertől vagy a körülmények kedvező alakulásától reméljük, és ezt igyekszünk nyomatékosítani azzal, hogy imádkozunk is érte.
Jézus beszél arról, hogy nem jól is lehet kérni, például amikor a kérésnek az az indítéka, hogy vágyaink kielégítést nyerjenek. Kérünk, de nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük. „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jak 4,2–3)
Igen, a puszta reménykedés egy kicsit hasonlít a sült galamb várásához. Ehhez pedig a hitnek nem sok köze van. A reménység egészen más. Annak nem földi dolgok utáni vágyakozás az alapja, hanem maga az élő Isten. Reménységed legyen az élő Istenben – halljuk a biztatást. „Nincs másban reménységem, egyedül benned” – valljuk az úrvacsorai imádságban.
Ha Istenbe vetem reménységemet, akkor sorsom alakulását is az ő kezéből tudom fogadni. Imádkozhatok ugyan mindazért, ami a vágyaimban megfogan, és értelmes, jó dolgokat eredményezhet, ám ilyenkor nem szabad elfelejtenem hozzátenni: „…ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Lk 22,42b) Így tanultuk Jézustól. Így kaphatunk szívünkbe békességet. Máskülönben ide-oda hányódunk a reménykedés és a reményvesztettség között.
„Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” (ApCsel 27,22) Honnan vette Pál apostol azt a bátorságot, hogy ilyen ígéretet tegyen? Onnan, hogy tudta, az a hajóút Isten akarata szerinti út volt. Az ő élete egészen Istenben volt elrejtve, és útitársait Isten bízta rá. Ha ez így van, akkor nincs senkinek félnivalója. Ennyire biztosak lehetünk mi is abban, hogy Istenben elrejtett életünk teljes védelem alatt áll. Ez a védelem azokra is kiterjed, akikkel együtt hajózunk, hacsak ők maguk tudatosan nem választják az Isten-nélküliséget. Mi azonban őértük is könyöröghetünk – sokszor bizony könnyhullatás közben. És bízhatunk abban, hogy Urunk irgalmas szeretete meg tudja adni számukra is a vele való találkozás ajándékát.
Ez az egyedül fontos dolgunk: mindent Isten kezébe tenni – a vágyainkat is. És mindent Isten kezéből venni – a nehezet, a fájdalmasat is. Ha reménységünk horgonyát őbenne rögzítettük, akkor bátran reménykedhetünk, ha nem is minden vágyunk teljesülésében, de abban a kegyelemben feltétlenül, amelyet Isten megígért nekünk. Ez pedig minden elképzelésünket felülmúlja, mert nemcsak földi éveinkre érvényes, hanem azon túl is, amikor minden szomorúságunk – Urunk ígérete szerint – örömre fordul.
Szántó Vilmosné