Gyermekvár

A két hete indult sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még öt alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

– Sajnos egyedül kell iskolába menned reggel, mert nekem hatkor kezdenem kell – sajnálkozott anyu, de Anita már nem búslakodott.

Komolyan vette, hogy Isten itt is mindenhová elkíséri majd. Azt még nem tudta elképzelni, hogyan, de ettől inkább csak érdekesebb lett az egész, és kíváncsian várta, mi minden vár rá. A tanévnyitóra csinosan felöltözött, és egész úton vigyázott, hogy a teletömött táska ne gyűrje össze a szép ruháját. „Isten elkísér, velem lesz mindenben, amiben csak járok” – ismételgette vidáman.

Ám valahogy mégiscsak inába szállt a bátorsága, amikor meglátta azt a sok idegen gyereket az udvaron. Vajon hol lehet az ő osztálya? Tétován gyűrögette a táskája fülét, és várt. Amikor a csoportok végre a helyükre álltak, már ő is könnyebben tájékozódott. Szépen megkereste a saját évfolyamát.

A sor végén egy copfos, szeplős kislány szórakozottan hintáztatta a tornazsákját. Nefelejcsszínű szemével barátságosan méregette Anitát. Ő visszamosolygott rá, így aztán hamar meg is ismerkedtek. Az évnyitón már egymás mellett álltak, és az osztályteremben egy padra rakodtak.

A tanító néni nagyon kedves volt, és látszott, hogy örül, amiért Anita ilyen hamar megtalálta a helyét. Kriszti, az új barátnő valóban megérdemelte a bizalmat. Igazi jó pajtásként segítőkészen megmutatta az egész iskolát, és elmesélt sok fontos dolgot. Mi több, ő is kíváncsi volt új padtársa addigi életére, és engedte, hadd beszéljen a másik városban hagyott barátnőjéről, az otthonáról és a családjáról. Az igazán nagy öröm azonban akkor következett csak, amikor kiderült, hogy milyen közel laknak egymáshoz. Egészen a sarokig együtt ballaghattak hazafelé. Rögtön meg is beszélték, hogy délután újra találkoznak, és együtt elmennek a könyvtárba, hogy beszerezzék a kötelező olvasmányt.

Anita este mosolyogva nézett az ég felé, és őszintén mondta imádságában, hogy „köszönöm ezt a napot”. Kicsit még lapozgatta a Bibliáját, aztán úgy döntött, gyorsan ír egy levelet Erikának, és elmeséli neki az első tanítási napot. Hadd örüljön ő is.