A közelmúlt krónikája

Pásztornapló

Volt egyszer egy lelkész, aki sokéves szolgálata során tapasztalatok csokrait gyûjtötte össze. Látott, hallott õ már sok furcsa dolgot, és váratlan, új helyzetekbe is gyakran került, egy bizonyos keresztelõ azonban mély nyomot hagyott benne.

Egy néhány hónapos csöppséget hoztak az Isten házába. Annak rendje-módja szerint hangzott az ige, az igehirdetés, a magabiztos szülõi, keresztszülõi válasz a feltett kérdésekre, s az Atya, Fiú, Szentlélek nevében megtörtént a keresztelõ. Ezután a család visszaült az elsõ padsorba, a babát visszatették a kis hordozható székbe, s folytatódott az istentisztelet.

Egyszer azonban hihetetlen dolog történt. Megbillent a hordszék, melynek támlája nem volt megfelelõen rögzítve, s a csöppség a kõre zuhant. Dermedt csend támadt, csak a baba sírása hallatszott. A szülõk kétségbeesetten kapták fel gyermeküket, s a templomban jelen lévõ három orvos sietett, hogy segítsen. A pici természetesen azonnal kórházba került, a gyülekezet pedig megrendülten kulcsolta imára a kezét. A lelkész napokig hiába próbált kapcsolatba lépni a szülõkkel, így a gyülekezeti alkalmakon folyamatosan érkezõ érdeklõdõ kérdésekre sem tudott megnyugtató választ adni. Aggodalmának Isten elõtt is hangot adott, míg végül örömmel adhatta tovább a jó hírt: a kicsi jól van, semmi baja sem történt.

Isten szolgáját e megrázó élmény sokáig foglalkoztatta, s elgondolkodtatta: lám, milyen esetleges az emberi odafigyelés, s egy váratlan pillanatban milyen könnyen megtörténhet a baj! Elõfordulhat, hogy még a gyermekét féltõ gonddal, nagy szeretettel figyelõ szülõ sem képes megóvni kisbabáját. Akit azonban a mennyei Atya a keresztség által gyermekévé fogad, azt a kritikus pillanatban már vállára veszi és hordozza. A baleset által tehát Isten lépett közel valakihez, aki még nem is tudta, mi történik körülötte. De talán lesz, aki késõbb elmondja neki…

H. E.