Élő víz
Isten levele
Egy alkalommal megkérdezték tőlem, hogy hol lehet Bibliát eladni. „Egy idős néni szeretné eladni a Bibliáját” – indokolta a kérdező…
Nem tudom, hogy mi oka lehetett az idős hölgynek arra, hogy megváljon Bibliájától. Talán nem volt mit ennie, s ez volt az utolsó lehetősége, hogy pénzhez jusson? Lehet, hogy több Bibliája van, s úgy gondolta, hogy az egyiktől igazán megválhat? Nem tudhatom. Sokféle ok húzódhat meg a háttérben; mindenesetre a Bibliát, a könyvek könyvét nekem soha nem jutna eszembe eladni. A Bibliát, amely az egyetlen igazi lelki táplálékunk, csak venni szabad, de – szerintem – eladni nem. Aki eladja a Bibliáját, az olyan, mint aki lemond az Istennel való napi kapcsolattartás lehetőségéről.
Én magam egy nagyon régi Károli-Bibliát olvasok naponként; a konfirmációmra kaptam a szüleimtől. Már kétszer is újjászületett könyvkötők keze nyomán. Sajnos lapjai megsárgultak, elvékonyodtak, sok helyen el is szakadtak. Én mégis ezt a Bibliát olvasom, mert a szüleimtől kaptam, s halálomig kizárólagos tulajdonosa szeretnék lenni.
Ha valakinek az a gondolata támad, hogy elmegy könyveket eladni egy antikváriumba, a Bibliát ne tegye a kupac tetejére! Helyette olvassa el a vezérfonalat a Szentírás tanulmányozásához: „A Biblia a világ egyik legrégibb könyve, és mégis mindmáig időszerű. Korunkban is lebilincselő, és a legnagyobb jelentőséggel bír. Minden kor emberére nagy hatást gyakorolt. Ma is vigasztalja, átformálja és megszenteli az embereket, úgy, ahogyan azt semmiféle más könyv nem teszi. Noha sokszor gyűlölték és elégették Isten igéjét, az ma is létezik, és mindenkor megmarad.”
Tudom, hogy többen vásárolunk Bibliát, mint ahányan megválunk tőle. Ha kezünkbe vesszük Isten levelét, a Bibliát, gondoljunk arra az énekünkre, amelynek első versszaka így szól: „Van örök kincsünk, becsesebb / Nincs nála a földön, égen. / Az arany, ezüst, drágakő / Csak por, ha hozzá mérem. / Nem múlta felül semmi még, / És nincs, ami felérje. / Ez örök égi ajándék / Az Isten szent igéje.” (EÉ 286)
Csaba Piroska