Keresztény szemmel

„…talán fél év, és már azt sem fogja tudni, hogy mi kik vagyunk”

Amikor a házigazda kaput nyit, lába mellett barátságos kutya oson ki, hogy a vendég elé siessen. A nagymarosi házban példás rend és tisztaság fogadja a belépőt. A teraszról, ahol beszélgetünk, a gondozott kertre és a visegrádi várra látni. Az otthon igazán idilli lehetne… Lehetne, ha az egykor polgármesterként, ma mentőtisztként dolgozó családfőnek és gyermekeinek nem kellene a nap huszonnégy órájában féltő szeretettel gondozniuk egy ötvenéves asszonyt. Ágnest ugyanis egyetlen pillanatra sem lehet magára hagyni. De nem is akarják, hiszen az Alzheimer-kórban szenvedő beteg a házigazda felesége, a gyermekek édesanyja… Zoltai Mihály szavai önmagukért beszélnek.

Mentősök sorfala követte az autónkat, nagy volt a vidámság, amikor 1980-ban összeházasodtunk. Boldogan éltünk. Az évek során négy gyermekünk született, három lány és egy fiú. A feleségem először Budapesten dolgozott, majd ide, a helyi önkormányzathoz került. Egyik nap egy kollégája azt kérdezte tőlem: „Mi baja van Áginak? Mindent elfelejt mostanában…” Már itthon sem volt olyan, mint régen. Elfelejtette kikészíteni a tiszta inget; túl sok vagy túl kevés sót tett az ételbe. Nem adta át a telefonüzeneteket. Ilyen apró dolgokkal kezdődött minden. Nem tudtuk elképzelni, mi lehet a baj. Eleinte – és ezt sajnálom és szégyellem – durvák voltunk vele. Nem tudtuk mire vélni a változást. Egy idő után elmentünk orvoshoz. A legkülönfélébb vizsgálatokat végezték el nála, például CT- (azaz komputertomográfiás) vagy MR- (azaz mágneses rezonancia) vizsgálatot. Az agya, a vérellátása rendben volt. Ezután nőgyógyászati rendelőbe küldték, mondván, hogy a menopauza mindenféle változást okozhat a női szervezetben.

Dementiát vagy Alzheimer-kórt akkor még senki nem említett. Gyakorlatilag a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy mi a baja. Egy német orvoslátogató barátomnak mondtam el a tüneteket, ő beszélt erről a betegségről. Minden további információhoz a Feledékeny (Alzheimer-kórral és más emlékezetzavarral élő) Emberek Hozzátartozóinak Társaságán és annak vezetőjén, Himmer Éván keresztül jutottam. Ők mindent megtesznek azért, hogy felhívják az emberek figyelmét erre a betegségre; ez a céljuk például az Alzheimer-világnaphoz (szeptember 21.) kapcsolódó rendezvényekkel is.

A valódi szembesülés ezzel a gyógyíthatatlan és visszafordíthatatlan kórral egy, a társaság által szervezett konferencián történt. Az előadásokból a gondozás minden apró részletét megismerhettem. Beszámolókat hallottam arról is, hogy miként kell vigyáznom a lelki egészségemre. Mert azt a tényt, hogy egy felnőtt embernek, aki valaha a társam, négy gyermekünk édesanyja volt, a szellemi és fizikai állapota napról napra romlik, nagyon nehéz megérteni. Az első tünetek 1999-ben jelentkeztek, Ági ekkor negyvenhat éves volt. A lányaim és a fiam is eleinte depressziósak voltak. Idővel megtanulták elfogadni, hogy van ugyan édesanyjuk, és még sincs.

Én is feldolgoztam a helyzetet, hogy amikor vele vagyok, az olyan, mintha egyedül lennék, mert ő százszázalékos rokkant. Táplálni, pelenkázni, fürdetni kell. Hetente egyszer gyógytornász jár hozzá, hogy ne sorvadjanak el az izmai. Nem egyszerűen csak fizikailag épült le, hanem a „szellem mécsvilága” is kihunyt nála. Írni, olvasni már nem tud. Rádiót nem hallgat, televíziót nem néz. Nem is beszél. Minket, a legközelebbi hozzátartozóit még megismeri, de talán fél év, és már azt sem fogja tudni, hogy mi kik vagyunk. Belegondolni is rossz abba, hogy sem valódi közös jelenünk, sem közös jövőnk nincs. De nem adom fel. Nem adjuk fel. Gyakran eszembe jut édesanyám egy mondása: „Ne várj nagy dolgot életedben, kis hópelyhek az örömök.”

Most így telik egy nap: reggel hatkor kelünk, tisztába tesszük, majd tovább alszik, úgy tíz óráig. Ez az a négy óra, amikor el tudunk menni bevásárolni, intézhetjük a házimunkát, és minden egyéb tennivalót is elvégezhetünk. Tízkor mosdatás, öltöztetés. Aztán egész nap ül vagy fekszik, és kifejezéstelen arccal néz maga elé. Németországban vettem egy olyan ágyat, amelynek mind a két oldala mellé tehető egyfajta rács. Ez azért fontos, hogy semmiképp ne essen le róla. Ezenkívül az ágy támla részét meg lehet dönteni, így könnyebb őt mozgatni. Ez azért is jó, mert nagyon nehéz egy magatehetetlen testet emelgetni.

Lehet, hogy az olvasók számára ez túl sok a „borzalmakból”, és azt kérdezik magukban, hogy miért nem vittem őt egy ilyen betegek ápolására szakosodott intézménybe. Erre csak azt tudom mondani, hogy Magyarországon van ugyan egy olyan otthon, ahol Alzheimer-kóros pácienseket gondoznak, de bennem fel sem merült, hogy ő oda menjen. Amikor a nagyapám megbetegedett, őt is ápoltam. Számomra ez természetes volt.

A feleségem kap ugyan rokkantsági nyugdíjat, de ez nagyon kevés, ezért (is) jó, hogy még dolgozhatom. Vasárnap reggel héttől este hétig és szerda éjjel vagyok szolgálatban. A kollégáim is tudnak a feleségem állapotáról, nagyon rendesek hozzám. A gyerekek is segítenek mindenben, amiben csak tudnak. Jó csapat vagyunk mi így együtt, nagyon büszke vagyok rájuk.

Istent nem vádolom mindazért, ami történt. Mentős vagyok, sok emberi tragédiát láttam már. A helyzet rosszabb is lehetne ennél. A lelki támaszt a gyermekeim és az Istenbe vetett hitem jelentik számomra. Katolikus vagyok. Esténként imádkozni szoktam. Néha, amikor úgy érzem, hogy összeomlik minden, Isten mindig „kisegít” a bajból. Van egy fiatal pap barátom, ő havi rendszerességgel ír. A leveleiből töltekezem. Sokat gondolok a tavalyi Alzheimer-világnap mottójára is, amely így buzdított: „Legyetek olyanok, mint a napóra!” Vagyis csak a napos órákat szabad számolni, és csak a jóra gondolni még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy ebből kevés adatott meg.

Lejegyezte: Gazdag Zsuzsanna