A közelmúlt krónikája

Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága és az Európai Unió Statisztikai Hivatala 1998-ban a népszámlálási világkampány egyik meghatározó dokumentumaként közös ajánlást tett közzé. Ebben – bár a „ nem alapvetõ ismérvek” kategóriájában – szerepelt a vallás is. Európa számos országában az elmúlt évtizedekben és a 2000-es népszámlálási ciklusban is fontosnak tartották a vallásra vonatkozó kérdés szerepeltetését az adatfelvétel során. A vallás kérdése a hivatalos magyar népszámlálások történetének 1870. évi kezdetétõl 1949-ig ugyancsak mindig szerepelt a felvételi programban. Akkor a sorozat megszakadt, az 1960–1990 között végrehajtott négy magyarországi népszámlálás ezzel a kérdéssel nem foglalkozott. Meg kell itt még jegyeznem, hogy az 1949. évi népszámlálás vallásra vonatkozó adatait csak 1997-ben jelentették meg önálló publikációként – persze nem azért, mert ilyen sokáig tartott az adatfeldolgozás…

A korábban felsorolt tényezõk, a statisztikusoknak a közigazgatás és a kutatás más szakembereivel, valamint a különbözõ felekezetek képviselõivel folytatott konzultációi együttesen azt eredményezték, hogy ötven év után, a 14. hivatalos magyar népszámlálás felvételi, feldolgozási és adatközlési programjába visszakerült a vallás. Figyelembe véve az adatvédelmi törvény elõírásait, a vallásra vonatkozó kérdésre – mivel ezt néhány más ismérvvel együtt a különleges adatok körébe sorolták – nem volt kötelezõ a válaszadás.

A 2001. évi népszámlálást megelõzõ 1999. évi próbafelvétellel megalapozott reményeket igazolva a lakosság túlnyomó többsége – 89 százaléka – önként is készséggel adott értékelhetõ információt. Mondhatnánk, hogy ötven év „kihagyás” után ez elfogadható eredmény volt, én azonban inkább megdöbbentõnek nevezném – igaz, számos médiumban megpróbálták a lakosságot e kérdés megválaszolásának bojkottálására ösztönözni (és tehették mindezt büntetlenül). És hogy miért használtam a „megdöbbentõ” szót? Azért, mert a vallásra vonatkozó kérdésnél közel másfél millió ember egyházhoz, felekezethez nem tartozónak vallotta magát. És vajon mivel magyarázható, hogy több mint egymillióan megtagadták a választ? Ez is az elmúlt ötven év számlájára írható? Valószínûleg igen.

Az 1949. évi népszámláláskor az akkor összeírt 9,2 millió ember közül csupán 12 ezren nem tartoztak egyházhoz, felekezethez (mint föntebb említettem, a legutóbbi népszámlálásig számuk másfél millióra emelkedett); továbbá akkor nem volt választ megtagadó.

1949-ben a lakosság 0,15%-a nem tartozott egyházhoz, felekezethez, 2001-ben pedig a megkérdezettek 14,5%-a. A népesség 10,1%-a nem vallotta meg hovatartozását; e két csoport együttesen a lakosság egynegyedét jelentette.

A vallásra, felekezetre vonatkozó adatok 2001-ben minden befolyástól – legalábbis a statisztikai hivatal részérõl biztosan nem volt befolyás – mentesen mutatják a megjelölt valláshoz, felekezethez, egyházhoz, vallási közösséghez való tartozást. A vallás, felekezet kérdése nem terjedt ki a vallás gyakorlására, a vallásosságra, a vallási közösséghez való adminisztratív tartozásra. Éppen ezért is az utóbbi népszámlálás vallási adatait – az eredményeket településenként bemutató 2002. évi KSH-kiadvány megjelenését követõen – sokan és sokféleképpen magyarázták. A közelmúltban egy újabb kiadvány is megjelent – a népszámlálás eredményeit bemutató sorozat részeként –, mely a népesség adatait adja közre kiemelt vallások és felekezetek szerint. E cikk elkészítéséhez az utóbbi kötetben megjelent adatok között tallóztam.

A korábban közzétett adatsorban is szerepelt, hogy a hazánkban magát evangélikusnak valló közel 305 ezer fõ a lakosság 3,0 százalékát teszi ki. Az 1941. évi arányszámnak ez csupán a fele; hasonlóan számottevõ volt a csökkenés a katolikusok és a reformátusok számában is. Külön figyelmet érdemel, hogy az említett idõszakban nálunk az átlagosnál nagyobb mértékben csökkent a férfi evangélikusok száma, mindez azt is jelenti, hogy az összes férfi 2,8%-a regisztráltatta magát evangélikusnak; a nõknél ez az arányszám 3,1%.

Korcsoportonként vizsgálva az 1941-es és a 2001-es adatokat érdekes következtetéseket vonhatunk le.

Egyértelmûen látszik, hogy hazánk lakosságából a 60 év felettiek részesedése közel kétszeresére növekedett, míg a 14 év alattiak száma jelentõsen (9,4 százalékponttal) csökkent. Mindez sajnos nem azt jelenti, hogy növekedne a népesség átlagéletkora, hanem azt, hogy nagymértékben csökkent az élveszületések száma. Az 1991 óta eltelt 14 esztendõben évi átlagban a születések száma alig haladta meg a 105 ezret, a temetések száma pedig megközelítette a 141 ezret. Évente tehát átlagosan közel 36 ezer fõvel – hozzávetõleg annyival, mint Szekszárd város lakossága – több ember halt meg, mint amennyi született. Nálunk, evangélikusoknál van – arányában – a legtöbb 60 évesnél idõsebb személy, ugyanakkor a legkevesebb 14 évesnél fiatalabb gyerek.

Az abszolút számokat tekintve a legtöbb evangélikus Budapesten és Békés megyében él. Szembetûnõ, hogy e két területen a legmagasabb a 60 évesnél idõsebbek aránya, míg a gyermekkorúak aránya még a 10%-ot sem éri el. Mindez azt jelenti, hogy az ott élõ evangélikusok közül a 60 évnél idõsebbek száma négyszer annyi, mint a 14 év alattiaké. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az evangélikusok lakta vidékek közül Békésben minden 100 összeírt személybõl közel 41-en felekezethez nem tartozónak vallották magukat, illetve nem válaszoltak a vallásra vonatkozó kérdésre; Budapesten ugyanez a mutató 36. Érdemes megemlíteni, hogy a magukat egyházhoz, felekezethez tartozónak vallók aránya a legmagasabb a nyugati országrészben lévõ Vas és a keleten fekvõ Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt. Az mindenképpen megállapítható, hogy a negyvenéves szocialista diktatúra által okozott számbeli csökkenés az ország különbözõ részein másként alakult. Szomorú, hogy – a trianoni veszteséget és a kitelepítéseket követõen – a legnagyobb evangélikus egységet jelentõ Békés megyében (a Viharsarokban) csökkent a legjelentõsebben az evangélikusok száma: az 1949-es állapothoz képest 2001-ben több mint 61 ezer fõvel voltunk kevesebben. (Meg kell itt említenünk, hogy ebben a megyében a reformátusok száma az említett idõszakban közel 84 ezer, a katolikusoké pedig 78 ezer fõvel csökkent, de ez természetesen nem vigasztaló számunkra.)

Néhány fontosabb demográfiai mutatót tekintve az evangélikusok kedvezõtlenebb helyzetben vannak, mint a katolikusok és a reformátusok. Ilyen a 100 felnõtt korúra jutó gyermekek száma, amely nálunk 22, a másik két felekezetnél pedig 24 fõ. Továbbá nálunk 100 felnõttre 51 idõskorú jut, míg a katolikusoknál 39, a reformátusoknál 43. Jól mutatja egyházunk „elöregedését”, hogy 100 gyermekkorú személyre 234 öregkorú jut (a statisztika a 60 évnél idõsebbeket sorolja ebbe a kategóriába); a katolikusoknál ez a mutató 163, a reformátusoknál pedig 178 fõ, tehát jóval kevesebb, mint nálunk. Sajnos a kifelé menõ korosztályt nem pótolja a befelé jövõ korosztály. Viszont a jelentõsebb számú evangélikussággal rendelkezõ Gyõr-Moson-Sopron, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Vas megyében e téren az átlagosnál jóval kedvezõbb helyzet.

Száz 15 éves és idõsebb evangélikus nõre 153 élve született gyermek jut, ez sem tûnik megnyugtatónak, különösen azért nem, mert az összesen belül a 15–49 éves korosztályban már csak 120 fõ volt az élve született gyermekek száma. (Az utóbbival szemben az 50 év felettieknél még 180 fõ ez a mutató.) Területenként vizsgálva ezen adatokat arra a megállapításra jutunk, hogy arányaiban a városokban jóval kevesebb az élve született gyermek, mint a községekben.

Megyénként nézve az átlagosnál jobb a helyzet Békésben és Szabolcs-Szatmár-Beregben, a legrosszabb a fõvárosban. Mint már korábban is utaltam rá, a gyermekvállalási kedv országosan is mélyponton van. Az egész magyar társadalom siralmas demográfiai helyzetének javítása érdekében a mindenkori kormánynak ideje lenne átgondolni a jó családpolitikai eszközökkel (családi pótlék, gyermekgondozási segély stb.) történõ támogatás rendszerét. Nagyon leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy ha nem érjük el hamarosan az egyszerû reprodukció biztosításához szükséges, kettõ és három közötti átlagos gyermekszámot, a népességszám a – hosszú évek óta tartó – negatív természetes szaporodási egyenleg következtében rohamosan fogyni fog. Egyes elõrejelzések szerint 2050-re 8 millió alá eshet hazánk lakossága. Elgondolni is rossz, hogy ez mit jelentene a hazai evangélikusságra nézve.

A 15 éves és idõsebb korúak családi állapotát tekintve az evangélikusok között a nõtlenek, hajadonok és az elváltak aránya az elõbbinél lényegesen, az utóbbinál kisebb mértékben elmarad az országos átlagtól (a katolikusok és a reformátusok átlagától is). Az özvegyek arányszáma viszont nálunk a legmagasabb. (Az özvegyek között hatszor annyi a nõ, mint a férfi.) Az evangélikusoknál a legmagasabb a házasságban és a legalacsonyabb az élettársi kapcsolatban élõk aránya. Az élettársi kapcsolatban élõk több mint 43%-a korábban még nem élt házastársi kapcsolatban, és 40%-uk az elváltakból tevõdik ki. Az elváltak száma a városokban lényegesen magasabb, mint a községekben.

Az iskolai végzettség vonatkozásában – a korábbi hagyományoknak megfelelõen – mind a középiskolai érettségivel, mind az egyetemi, fõiskolai oklevéllel rendelkezõk tekintetében a történelmi egyházak közül (az arányszámokat tekintve) az evangélikusok állnak az elsõ helyen. Jelentõs változás, hogy míg korábban a férfiak iskolázottsága lényegesen magasabb volt a nõkénél, jelezve a férfiak és a nõk közötti egyenlõtlenséget, az 1949 óta eltelt évek során a nõk iskolai végzettsége a férfiakénál gyorsabban emelkedett. Így az egyenlõtlenség csökkent, sõt a fiatalabb nemzedékek tagjai között a nõk nagyobb részben szereztek középiskolai érettségit, mint a férfiak. A felsõfokú végzettségûek között arányaiban még több a férfi, mint a nõ, de a különbség már jóval kisebb, mint korábban volt.

Az iskolai végzettség általános emelkedésével párhuzamosan azonban nem csökkentek a fõváros, a vidéki városok és a községek közötti különbségek. Ez részben annak a következménye, hogy a középfokú iskolák nagy része városokban van, így a városi fiatalok továbbtanulási lehetõségei is automatikusan kedvezõbbek. A 31464 egyetemi és más felsõfokú végzettségû evangélikusból csupán 5158 személy él községekben, vagyis kevesebb mint egyhatod rész, holott az evangélikusok közel 40 százaléka községi lakos. A fõvárosban él az evangélikusok 15 százaléka, ezzel szemben az egyetemi végzettségûeknek több mint 33 százaléka lakik itt. A megyeszékhelyeken is az átlagosnál magasabb a felsõfokú végzettségûek aránya. Az értelmiségnek a városokba való koncentrálódása bizonyos fokig érthetõ, mert a városok sokoldalúbb mûvelõdési és tájékozódási lehetõségeket nyújtanak, azonban a falvak társadalma szempontjából változatlanul problematikus ez a tendencia.

Az abszolút számokat tekintve a fõváros után a legtöbb felsõfokú végzettséggel rendelkezõ evangélikus Pest, Békés és Gyõr-Sopron megye területén lakik. Érdemes megemlíteni, hogy az evangélikusok száma Hajdú, Csongrád és Heves megyében viszonylag kevésnek mondható, arányaiban viszont e megyékben a legmagasabb a felsõfokú végzettségûek részesedése.

A népesség gazdasági aktivitását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a munkanélküliek száma az evangélikusoknál 2,6, a reformátusok esetében 4,4, míg a katolikusok között 3,9 százalék volt. Az inaktív keresõk (ide tartoznak többek között a nyugdíjasok is) arányszáma nálunk, evangélikusoknál a legmagasabb: eléri a 40 százalékot, míg az eltartottaknak – közöttük a gyermekkorúaké – a legalacsonyabb: 22 százalék. Az összes foglalkoztatott aránya az evangélikusoknál és a katolikusoknál megközelíti a 36 százalékot, a reformátusoknál pedig ennél 3 százalékkal alacsonyabb.

A területi adatokat nézve a fõvárosban a legmagasabb a foglalkoztatottak és az inaktív keresõk aránya, míg a legalacsonyabb az eltartottaké és a munkanélkülieké. A községekben a foglalkoztatottság az átlagosnál lényegesen rosszabb, csakúgy, mint a munkanélküliségre vonatkozó adatok.

Evangélikus vonatkozásban megyénként vizsgálva a gazdasági aktivitási adatokat kiderül, hogy Békés megyében van a legkevesebb foglalkoztatott és eltartott, illetve a legtöbb inaktív keresõ és munka nélküli személy. Gyõr-Moson-Sopron és Vas megyében a legkedvezõbb a foglalkoztatottság, és a legalacsonyabb a munkanélküliség; az inaktív keresõk aránya jóval elmarad a foglalkoztatottakétól, az eltartott személyek megoszlása is viszonylag jónak mondható. E két megye említett mutatói jobbak, mit a fõváros hasonló tartalmú adatai.

A foglalkozási fõcsoportokat tekintve az országos átlagnál – valamint a többi történelmi egyház átlagánál is – a vezetõ értelmiségiek és egyéb felsõfokú végzettséget igénylõ foglalkozásúak körében az evangélikusok arányszámai lényegesen magasabbak, a szakképzettséget nem igénylõ (egyszerû) foglalkozásúak körében pedig a legalacsonyabbak.

A nemzetgazdasági ágak közül a feldolgozóiparban dolgozik az evangélikus foglalkoztatottak egynegyede, a kereskedelemben 13, az oktatásban 9, a szállításban és a mezõgazdaságban 8-8, az ingatlanügyletek, közigazgatás, egészségügy, szociális ellátás és az építõipar területén 6-7 százaléka.

A népszámláláskor összeírt evangélikusok 92,9%-a a magyar, 3,8%-a a szlovák, 2,8%-a pedig a német népcsoporthoz tartozónak vallotta magát; a fennmaradó 0,5 százalékon tizenöt népcsoport osztozott (az ide tartozók között a legtöbben a cigányok és a szlovénok voltak). Nyugodtan mondhatjuk, hogy az evangélikusság elvesztette nemzetiségi jellegét (1920-ban egyházunkban 69%-nyi magyar volt, 16% vallotta magát szlovák, 15% pedig német nemzetiségûnek). A nemzetiségi gyülekezetek egy része fokozatosan „elmagyarosodott”, a német nyelvû gyülekezetek tagjainak nagy részét kitelepítették, az itt maradtak egy része pedig jó ideig nem merte vállalni nemzetiségi identitását.

A szlovák népcsoporthoz tartozó 11721 evangélikusnak több mint a fele Békés, 17 százaléka Nógrád, 9 százaléka Pest, míg 6 százaléka Bács-Kiskun megyében él, Csongrádban 338-an, míg Budapesten 470-en voltak.

A 8448 német nemzetiségû evangélikusból 2232-en Tolna megyében élnek (õk adják az itteni evangélikusok közel egynegyedét), 1396-an Budapesten, 880-an Baranya, 795-en Gyõr-Moson-Sopron, 751-en Pest, 508-an pedig Bács-Kiskun megyében regisztráltatták magukat. (A német nemzetiségûek száma Békés, Fejér és Somogy megyében haladja meg valamivel a 300 fõt.)

A 472 cigány evangélikus több mint kétharmada Nógrád, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna megyében és a fõvárosban él. A 333 szlovén nemzetiségû közül 141-en Békés megyében laknak.

Az itt tárgyalt adatokkal kapcsolatban ismételten hangsúlyozni szükséges, hogy azok a lakosság önként adott válaszainak összesítésén alapulnak. A kérdés nem a vallásosságra, a hitéletben való részvételre, az adminisztratív hovatartozásra (például az egyházfenntartói járulék fizetésére) vonatkozott, hanem a saját besorolásra; ennek megfelelõen az adatok sem a vallásosságot, az egyes vallási szervezetek tagjainak számát, hanem a saját besorolásuk alapján különbözõ felekezetekhez tartozók összességét mutatják. Mindezt jól látjuk, ha a népszámlálási adatokat összevetjük a gyülekezetek népmozgalmi statisztikai alapadataival. Mondhatjuk úgy is, hogy azok még lehangolóbb képet mutatnak. A már említett, szocializmus okozta veszteségek mellett az utóbbi években egyre erõteljesebben nõ híveink (?) körében is a pénzszerzésre, az anyagi gazdagodásra fordított idõ, nem jut idõ a hit gyakorlására… Ez utóbbi tendencia a nyugati világban is szedi az áldozatait, és mint minden rossz, ez is „átgyûrûzött” hozzánk.

Az evangélizációnak és a missziói munkának bõségesen van – vagy lenne – tere az egyházunk építését és fennmaradását célzó munkában.

„Nincs itt mit halogatni, hozzá kell látni azonnal és bölcsen a mentéshez és gyógyításhoz. Ne késsünk, ne kicsinyeljük a bajt, égetõbb ez mindennél” – olvasható a Veszteségeink az 1909. évben címû dokumentumban. A megállapítás ma, közel száz év múlva még sokkal idõszerûbb.

Andorka Árpád statisztikus, egyházkerületi másodfelügyelõ