Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 8.

Ahogy azt már a bibliai igehirdetésekről szóló részben is láthattuk, nem kérdéses, hogy az istentisztelet leghangsúlyosabb részének, a prédikációnak jelentős missziói karaktere van. De vajon a liturgikus szövegeknek van-e ilyen vonatkozásuk, jellegük és hatásuk? Erre a kérdésre keresi az alábbi cikkben Bencze András esperes a választ. A liturgikus szövegek miszsziós lehetőségeit taglaló kéziratának elején ott állt a liturgiát is kezdő mondat: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” (H. K.)

A misszióról való gondolkodásban nem szokott számottevő tényezőként megjelenni az istentisztelet, a liturgia ügye. Legfeljebb közvetve, egyéb gondolatok kapcsán juthat eszünkbe a liturgia egy-egy mondata, pedig ha mélyebben belegondolunk, sok esetben közvetlen kapcsolatot is felfedezhetünk a liturgiai tartalmak és a missziós lehetőségek között. Ahhoz, hogy ezt a közvetlen kapcsolatot észrevegyük, meg kell találnunk a liturgikus szövegek valódi feladatát, célját és küldetését.

A liturgikus mondatok a Szentháromság Isten művét dicsérik. Azt javaslom olvasóimnak, hogy ennek a mondatnak a jelentését szem előtt tartva kövessenek végig egy istentiszteletet. Ha csak az istentisztelet első szakaszára vetünk egy pillantást, már akkor is könnyen felfedezhetjük a liturgikus elemek fent említett jelentéstartalmait. A bevezető zsoltár Isten nagy tetteit hirdeti, a Kyrie pedig – az adventtől kezdve ajánlott rendben – Krisztus értünk végzett megszabadító munkáját és szolgálatát idézi fel. A kegyelmi ige a Krisztusban megjelenő Isten szeretetét hirdeti.

A liturgikus mondatok belekapcsolnak az ó- és az újszövetségi gyülekezetbe. A liturgikus szövegek többnyire szentírási mondatokból formálódtak, több esetben szó szerinti idézetek. Mégis többről van szó, mint egyszerű idézésről. E szövegek ismételt elmondásával ugyanis azt éljük meg, és azt éljük át újra meg újra, hogy az ó- és újszövetségi gyülekezettel együtt részesedünk az Atya, Fiú, Szentlélek jelenlétének erejéből, adományából és áldásából. Ahogyan elődeinket egykor megszólította az Úr, úgy szólít meg minket is az istentiszteleti liturgián keresztül. Ahogyan közöttük és bennük működött a Lélek, ugyanúgy végzi ma is léleképítő és hitet erősítő munkáját közöttünk és bennünk. Velük együtt gyülekezünk az Úr köré.

A liturgia szövegei egységgé formálják a gyülekezet közösségét. Egyéni elcsendesedésünk, imádságunk és bibliaolvasásunk során saját kérdéseinkre keresünk választ, életünk döntéshelyzeteinek megoldásához kérünk segítséget, saját istenszeretetünket és Isten iránti hálánkat fejezzük ki. Liturgikus szövegeink azonban ezen túlmenően lélekben egybekapcsolják, és közös hitben összekötik a gyülekezet tagjait. Ezt fejezi ki például az a liturgiai mozzanat, melynek során a lelkész, illetve a lektorok a gyülekezet nevében szólalnak meg, illetve amikor a gyülekezet együtt mondja az Apostoli hitvallást vagy a Miatyánkot. Az evangélikus gyülekezeti életben helye és szerepe van az egyéni gyónásnak is; ekkor személyesen kapjuk a bűnbocsánat evangéliumát. Az istentisztelet azonban a gyülekezeti közösség alkalma, amelyben Isten igéje a közös gyónás során úgy válik egyszerre közösségivé és személyessé, hogy az egyén elválaszthatatlanul hozzátartozik a közösséghez – Krisztus testének tagjává válik.

A liturgikus szövegek gazdag jelentéséből most csak hármat emeltem ki. Szomorú tapasztalatom, hogy közülük egyet-egyet sokan nem engednek érvényre jutni. Abból, hogy egyesek késve érkeznek az istentiszteletre, vagy korábban távoznak róla, az a következtetés vonható le, hogy ezeknek a híveknek a számára csak az igehirdetés a lényeg, és az istentisztelet többi része csupán olyan körítés és díszítőelem, mint az üstökös csóvája. Ezt az érzetet keltheti az is, ha a lelkész valódi átélés nélkül hadarja el a liturgiát, vagy még a feloldozás és az elbocsátás élő igéit is könyvből olvassa. Pedig liturgikus szövegeink tele vannak erővel, élettel és lendülettel, hiszen a Szentháromság művét dicsérik, és végső soron abból táplálkoznak.

Az is némi szomorúsággal tölt el, amikor valaki egyénieskedik, vagy valamilyen módon kivonja magát a közösségből. Ennek jelei legtöbbször az éneklésnél tapasztalhatók, például amikor valaki még az énekeskönyvet sem nyitja ki, vagy gyorsabban mondja a hitvallást, mint a többiek. Pedig ezek a szövegek a közösség által megszólaltatva tudnak igazán bátorítóan zengeni, s végső rendeltetésük szerint azt hirdetik: egységben és közösségben vagyunk egymással, Krisztussal és mennyei Atyánkkal.

A liturgikus szövegek missziós hatása kapcsán természetesen nem arról van szó, hogy a liturgiai elemek eleve missziói célokat szolgálnak. Tudjuk, hogy a liturgia funkciója alapvetően más jellegű; mégis benne rejlik a misszió, azaz mások megszólításának és megérintésének a lehetősége. Ennek a lehetőségnek a kiaknázása azonban feladatot jelent. Mert a liturgia csak akkor végezheti el ezt a speciális küldetését, hitébresztő és -térítő szolgálatát, ha mi magunk képesek vagyunk befogadni, és mélyen átélni a liturgia Istent dicsérő és lelket felemelő, ünnepi, szent minőségét, az első közösségekkel összekapcsoló voltát és az egybegyűlt híveket közös hitben összekötő erejét. Ha a templomba térők, a keresők látják rajtunk, hogy minket megtart, megőriz, erősít és gazdagít ez az ősi kincs, akkor ébreszthet bennük is hitet, akkor kapcsolhatja be őket is a közösségbe istentiszteleti liturgiánk gazdag, gyönyörű szövege.

Bencze András