Napról napra

Jézus Krisztus mondja: Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. Mt 9,13 (3Móz 26,12; Mk 12,28–34; Róm 14,17–19; Zsolt 5) Máté elhívása után Jézus egy asztalhoz ült kora megvetettjeivel, és egyértelművé tette, hogy kikhez kíván szólni, hogy mi a küldetése. Ma a templomban is elhangzik majd több ízben is Jézus hívása és a jó hír, az evangélium: a szentírási igékben, a prédikációban, az úrvacsorai szentségben, énekben, imádságban… Megérint bennünket? Vajon nekünk is szól a hívás?

Ezt mondta Rúben testvéreinek: Ne ontsatok vért! 1Móz 37,22 (Zsid 12,14; 1Thessz 4,9–12; Lk 12,1–12) A vér élet, és aki vért ont, Isten teremtő kezének alkotására tör. Kétségbeejtő módon nem gyakoroljuk világunkban az élet tiszteletét (ez utóbbi Albert Schweitzer kifejezése), persze ez régebben sem volt másként. Azáltal, hogy nem tiszteljük az életet, Istent magát is megtagadjuk mint minden élet Urát, gazdáját. Rúben legidősebbként testvérei gonoszságát próbálta megfékezni, mikor azok József életére akartak törni. Mint Rúbennek, ma is minden felelős kereszténynek feladata, hogy Istenre, Atyánkra mutasson, aki az élet egyedüli szerzője és Ura, és megbékélést hirdessen ebben az erőszakos, vérontó világban.

Ő ismeri a szívnek titkait. Zsolt 44,22b (ApCsel 4,19; 1Tim 1,1–8/9–11/; Lk 12,13–21) A számítógépeinkben, telefonjainkban található legtitkosabb adatokat, leveleket, információkat, fotókat, üzeneteket külön kóddal védhetjük. Igen ám, de a rendszergazda ismeri azt a kódot, amellyel hozzá tud férni a titkos állományokhoz is… Szívünk, lelkünk rejtett titkaiba a nagybetűs Gazda, a Teremtő Isten tud csak bejutni. Ám ez ne keltsen bennünk félelmet, hiszen ő szerető Isten, és Jézusban megismerhetjük, hogy milyen szándéka van velünk. A hit egyik ajándéka az, hogy immár nem rejtegetni, dugdosni szeretnénk, hanem Isten elé tárni, gondviselő kezébe kívánjuk letenni „a szívnek titkait”.

Jézus így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Lk 20,25 (Jer 25,6; Én 8,4–7; Lk 12,22–34) Adózási kötelezettségének – kénytelenségből – mindenki eleget tesz. A törvénytisztelő állampolgár belátja, hogy ami jár, azt meg kell adni az államnak, az APEH-nak, a tb-nek és így tovább. A pénzen a császár képmása van… Az emberen azonban, amint Jézus az őt kísérteni akaró farizeusoknak megfelel, Isten képmása van, neki tehát teljes lelkünkből, teljes elménkből, teljes szívünkből kell odaadnunk mindent – hiszen tőle kaptuk.

Kiáltott a nyomorult; az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította. Zsolt 34,7 (Mt 4,11; Jel 12,7–12; Lk 12,35–48) Ki ne érezte volna magát legalább egyszer is nyomorultnak? A fizikai nyomorúságon túl azonban ne feledkezzünk meg arról, ami halálos kimenetelű nyomorúság: a bűn. A zsoltáríró a testet-lelket megmentő Istenről tesz bizonyságot. Ha mi kiáltunk Istenhez, meghallgat. Kiszabadít, hiszen Jézus a Golgota keresztjén halálával és feltámadásával megszerezte megváltásunkat, és nem a halállal lezáruló földi élet, hanem az üdvösség, az örök élet reménysége van előttünk! Ha már meghallgatott bennünket az Úr, segítsünk, hirdessük őt azoknak, akik még Isten ismerete nélkül élnek, akik még csak nyomorúságukat élik meg, de nem látják a Szabadítót.

Jézus térdre borulva imádkozott. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Lk 22,41.43 (Zsolt 4,2b; 1Móz 16,6–14; Lk 12,49–53) Jézus szenvedéstörténetének ez a pontja különösen is erősítsen mindenkit, aki szenved, aki fél, aki magányos, aki nem talál kapaszkodót. Imádkozzunk, fussunk oda Istenhez, ahogy Jézus teszi a legkeservesebb órában! Jézus által közvetlen utunk van Istenhez, s hát hogyne szánna meg minket az, aki értünk emberré lett, és átélte, hogy mi a félelem, az elhagyatottság, a megvetés, a fizikai fájdalom, a halálfélelem? Jézusban számunkra bőségesen van vigasztalás, erő – higgyünk benne, és kérjük őt bizalommal.

Krisztus Jézust tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá. 1Kor 1,30b (Ézs 29,14; Jel 14,6–7/13–16/; Lk 12,54–59) „Mi az igazság?” – kérdezte Pilátus. Mi az igazság, a bölcsesség? Ezt kérdezzük mi is, és néha cinikusan, néha belefáradva a keresésbe, néha becsapva önmagunkat vagy saját bölcsességünkre támaszkodva akarunk eligazodni. Pál bizonyságot tesz az Igazságról, a Megváltóról. Jézusra nézzünk, mert őbenne testesült meg Isten bölcsessége, kegyelme, igazsága. Nem valami elvont, megfoghatatlan tanításba kell vetnünk bizodalmunkat – az ő személyében élő Urunk van, akit most, ebben a percben is megszólíthatunk. Tegyük!

Kőháti Dorottya