A hét témája

Kivételes és némileg zavarba ejtő helyzet, amikor egy hetilapnak saját rendezvényéről kell beszámolnia. Bár a helyes arányérzék alapvető szakmai követelmény, a szerkesztő számára ez esetben bizony már az is komoly dilemmát okoz, hogy milyen terjedelemben adjon teret elfogultságának. Mert igaz ugyan, hogy egy-egy kiemelt rendezvény, évforduló jelentőségét nem kizárólag a terjedelemmel lehet hangsúlyozni, de akármivel azért nem szokás több oldalon át foglalkozni. Hogy e heti lapszámunk 5–8. oldalán most mégis „önmagunkat hirdetjük”, arra talán mentségünk, hogy az Evangélikus Élet mottója történetesen éppen az, hogy: „…nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust…” És a hetilapunk jubileumi, 70. évfolyamának apropójából rendezett hálaadó napon alapvetően szintén ezt a szerkesztői-szerkesztőségi-kiadói szándékot, ezt az elkötelezettséget szerettük volna közvetíteni.

Hogy az EvÉlet olvasóinak, szerzőinek, szerkesztőinek országos találkozója milyen mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, annak megítélésére természetesen nem vállalkozhatunk. Részünkről még csak értékelni sem volna illő a szeptember 24-i együttlétet. Már csak azért sem, mert valóban zavarban vagyunk. A nap szervezőiként ugyanis azt reméltük, hogy képesek leszünk tartalmas lelki-szellemi munícióval megajándékozni olvasóinkat, és két nappal a „nagy találkozás” után most úgy érezzük, hogy a megajándékozottak elsősorban mi lettünk.

Ajándék volt számunkra már a résztvevők létszáma is. (Hittudományi egyetemünk rektora délidőben 360 főt számlált meg a zuglói evangélikus templomban. A pótszékeknek köszönhetően a kollégium kápolnájában csupán tízen-húszan kényszerültek vetítővásznon figyelemmel kísérni a programot, miközben az emeleti nagyteremben mintegy félszáz gyermekkel foglalkoztak a MEE Ifjúsági és Gyermekosztályának önkéntesei.) De nem csak arról van szó, hogy a közreműködőkkel együtt közel félezer fős gyülekezeti létszám önmagában is felülmúlta (kicsinyhitű?) várakozásainkat. Az a szeretet, amelyet egy-egy testvéri szó, kézfogás vagy „csupán” mosoly közvetített felénk, úgy hiszem, valamennyiünket megerősített ennek a – jobb szó híján – sajtómunkának nevezett egyházi szolgálatnak az értelmében. Köszönjük.

Munkatársamra osztván a „tárgyszerű tudósítás” ezúttal cseppet sem könnyű feladatát, legyen szabad élnem azzal a lehetőséggel, hogy e vezércikkben viszont köszönetet mondhatok mindazoknak, akik – heti „rendes túlóráik” mellett – segédkeztek a találkozó megszervezésében, lebonyolításában. Ők sem voltak kevesen, de nevüket nem ezért nem sorolom. Hanem mert hozzáállásuk bizonyította: valamennyien abban a tudatban áldozták idejüket, energiájukat e napért, hogy „…nem magunkat…”

T. Pintér Károly