A közelmúlt krónikája

A Habsburg-házi V. Károly császárt az 1530-as években erősen lekötötték a török elleni harcok, és csak 1540-től kezdve irányíthatta figyelmét a német belügyekre. Az 1541-es birodalmi gyűlésen Regensburgban azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a katolikusok és protestánsok közötti szakadékot nem lehet áthidalni. A hatóságokkal szembeni engedelmesség lutheri doktrínája egyre inkább a helyi fejedelmek iránti engedelmesség alakját öltötte, szemben a (katolikus) császár iránti lojalitással. Ezért utóbbi 1544-ben háborút hirdetett az „eretnekek” ellen, amelyet a pápa is támogatott pénzzel és katonákkal.

A mintegy tíz éven át tartó véres harcok után a felek a kialakult patthelyzetben pragmatikus formában rögzítették nézetkülönbségeiket az 1555. évi birodalmi gyűlésen. Az augsburgi vallásbéke néven emlegetett egyezség értelmében minden fejedelem maga dönthetett az általa uralt terület vallási hovatar-tozásáról, ám nem kezdhetett hittérítő tevékenységbe más uralkodók birtokán, sőt ott élő hittestvéreit sem védelmezhette meg. Vallási kisebbségeket egyedül a szabad városokban tűrtek meg; aki a hite révén „kilógott” egy adott vidék lakosságából, annak el kellett vándorolnia.

A vallás „szabadsága” tehát csak területi, nem pedig egyéni vonatkozásban nyert elismerést Augsburgban; csakis a király, fejedelem, herceg választhatta meg „szabadon” az uralma alatt álló terület vallását. Ez lett az utóbb megfogalmazott „cuius regio, eius religio” elve, amely még a kulturális egységet is megtörte a politikailag amúgy is szétesett középkori Németországban, megpecsételve a területi tagoltságot. A felekezeti megosztottság (is) vezetett azután bő fél évszázaddal később a harmincéves háború kirobbanásához.

MTI