Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 40 - Katonadolog

Keresztény szemmel

Katonadolog

A történelem az élet tanítómestere – mondták egykor a bölcsek és a filozófusok. Nemcsak a történelmet, hanem egyéni életünket figyelve is sok mindent tanulhatunk. Én úgy mondanám: Isten a történelmen és egyéni életünkön keresztül vezet és tanít mindannyiunkat. Ezért is engedtem a kérésnek, hogy életem egy darabját közkinccsé tegyem.

1982-t írtunk, és én huszonegy évesen életpályám módosítására készültem. Elektronikai műszerész végzettséggel a zsebemben és a műszaki egyetemen eltöltött egy év után Isten hívásának engedve az Evangélikus Teológiai Akadémiára jelentkeztem. Felvettek, és néhány napra rá behívót kaptam sorozásra, ráadásul öt darabot. Átestem az orvosi vizsgálaton, melynek eredményeként „A” kategóriás lettem, azaz teljesen alkalmasnak bizonyultam a sorkatonai szolgálatra. A sorozáson a tiszt megkérdezte: „Miért van magának ennyi behívója, talán csak nem kártyázni szokott velük?” Én halkan így szóltam: „Ennyit küldtek.”

– Na jó, szakmáját és képzettségét figyelembe véve Taszárra megy a híradósokhoz – közölte szárazon, majd megkérdezte:

– Egyébként most mivel foglalkozik, honvéd elvtárs?

– Tanulmányokra készülök – válaszoltam.

– Hol fog tanulni?

– Budapesten, a teológiai akadémián.

– Felvették?

– Fel.

– Akkor most nem megy Taszárra, hanem jövőre megy vagy Lentibe, vagy Marcaliba. (Ide tudomásom szerint a lelkészjelölteket és az elítélteket vitték.)

Ma sem tudom, hogy volt bátorságom ahhoz, hogy a következőket mondjam:

– Ezredes elvtárs, nekem az lenne a kérésem, hogy most mehessek katonának.

– Miért?

– Azért, mert a teológián nyelveket kell tanulni, és ha elkezdtem, nem szeretném megszakítani. Vigyenek el most.

– Nézze, honvéd, értse meg, nincs több hely a néphadseregben.

– Ezredes elvtárs, ezt nem tudom elfogadni: egy honvédnak nincs hely?!

Mire egyre vörösebb arccal és szúrós tekintettel a következőket mondta:

– Vegye tudomásul, honvéd: azt, hogy itt ki és mikor és hova megy, én mondom meg. Itt a személyi igazolványa, a katonakönyve, és maga most kimegy azon az ajtón.

Ujjával az ajtóra mutatott. Én kimentem. Hogy mit írtak rá a kartonomra, nem tudom, de a teológiai tanulmányok öt éve alatt csak kettőnket – engem és egy társamat – nem vittek el katonának.

1987-ben végeztem, és megkezdtem a segédlelkészi szolgálatot. Mivel felszentelt lelkészt már nem vittek katonának, elkezdtem katonaadót fizetni. Három hónap befizetése után egy összegben visszaküldték a pénzt. Lelkiekben arra készültem, hogy talán most visznek el katonának. Felkerestem a területi hadkiegészítő parancsnokságot, ahol tájékoztattak, hogy azért küldték vissza a pénzt, mert változik a rendelet, és magasabb katonaadót kell majd fizetnem. Közben rendszerváltozás történt, s mire fizetnem kellett volna, már elmúltam harmincegy éves, így nem került rá sor…

1995-ben vártuk második gyermekünk születését. Orvosi felülvizsgálatra vittem a feleségemet; ezalatt feltörték a gépkocsinkat, és a benne felejtett igazolványaimat némi készpénzzel együtt ellopták. Benne volt a katonaigazolványom is, így megint a hadkiegészítő parancsnokságon kötöttem ki. Megkérdezték: „Hol lakik, mikor született, volt-e már katona?” A válaszok alapján kikeresték a kartonomat, s a következő kérdést tették fel: „Ön most is lelkészként dolgozik?” Igenlő válaszom után a tiszt eltépte a kezében levő kartonomat, és a szemetes kosárba dobta e szavak kíséretében: „Magának már nem lesz erre szüksége.” Így sem katona nem voltam, sem katonaadót nem fizettem, végül a nyilvántartásból is töröltek.

A történetnek azonban még nincs vége. 2000-et írtunk, amikor püspököm behívott azzal, hogy van egy elképzelése: nem volna-e kedvem tábori lelkészi szolgálatot vállalni…

Sándor Frigyes (boldogan gyülekezeti szolgálatban maradt lelkész)