evél&levél

Először ingerelt, később „csak” mélységesen elszomorított dr. Frenkl Róbert írása, amely Egy letűnt rendszer „teológiája” címmel jelent meg lapunk 2005. szeptember 11-i számának 3. oldalán. A szerzőjétől megszokottan hajlékonyan fogalmazott cikk több megállapítása mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert akkor pontatlan és erősen egyoldalú mondatai korrekció nélkül maradnának.

Kezdjük mindjárt az elején! Bizony van teológiai humor, sőt a Szentírásból még az is kiderül, hogy az Úristennek is van humora (lásd Bábel tornya történetét), de amit a cikkíró tesz, az legfeljebb – az ügyhöz méltatlan – szellemeskedés.

A tavalyi METT-ülés és a Frenkl Róbert által most célkeresztbe vett KÉMELM-konferencia résztvevőjeként tanúsíthatom, hogy egészen sajátos értelmezéssel tárja a nyilvánosság elé a történteket. Többek között arról sem szól, hogy a mostani konferenciára éppen azért került sor, mert a múlt évi METT-ülés enyhén szólva is adós maradt a kitűzött téma alapos feldolgozásával. Ezért az itthoni szervezés hiányosságait akarták a mostani rendezvény szervezői (Pátkai Róbert, Gémes István és a többiek) pótolni. Sikerrel tették.

A Gémes István által tett súlyos bejelentés, tudniillik hogy a KÉMELM (Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége) a maga részéről ezzel a konferenciával lezárja a diakóniai teológiával való foglalkozást, nem valami bonmot volt – ahogy a cikkíró szeretné beállítani –, hanem az ügynek azokra való átruházása, akik a maguk részéről még mindig adósságot hordoznak. És ezek mi magunk vagyunk: a hazai, a Magyarországi Evangélikus Egyház. Ők megtették, amit megtehettek – és mi? Őszinte szomorúsággal megkövetem a Frenkl-cikk által megbántott testvéreinket. És tudom, nem csak a magam részéről biztosíthatom őket arról, hogy köszönettel adózunk a kritikai szolidaritásból fakadó teológiai munkájukért, amellyel segíteni akartak, hogy a sok kárt okozó diakóniai teológia terhes örökségét valamiképpen feldolgozzuk.

Van itt még más is. Bizony csúsztatás van abban, amit Frenkl Róbert a néhai Vajta Vilmossal szembeni adósságunkról mond. Ugyanis nem a Vajta Vilmos és a késő nyolcvanas évek hazai egyházi vezetése között zajlott levelezésnek a nem publikálása a fő kérdés, hanem az, hogy az akkori egyházi vezetők által írásban tett ígéret ellenére miért nem jelent meg mind a mai napig magyarul Vajtának a diakóniai teológia ügyében írt – A diakóniai teológia Magyarország társadalmi rendszerében című – elemző könyve. Még most sem! Pedig még a konferencia meghívóján is olvashattuk az ígéretet, amely a régóta várt könyv sajtóbemutatójával kecsegtetett. Ki a felelős azért, hogy megint – másfél évtized után is – enyhén szólva megmosolyogni való kifogásokat hallhattunk csak a Luther Kiadó igazgatójától?

És azt sem hallgathatom el, hogy nem kevesen vagyunk, akik szerint a cikk szerzője által többszörösen megnyúzott rókának nevezett diakóniai teológia még ma is eleven. Az egykor kötelező udvari teológia ma már természetesen másként van jelen, mint egykor, és a fő veszély nem is az, amiről Frenkl Róbert írása végén szól. Ha ma valaki bármilyen irányú politikai elkötelezettségét akarja képviselni az egyházban, annak ehhez – az egyház lényegétől egyébként idegen és helytelen tettéhez – nincs szüksége semmilyen kvázi-teológia trójai falovára.

A veszély mégis a diakóniai teológia bokrából leselkedik ránk. Lutheri teológiai bázisunkat, a kereszt dicsőségét, evangéliumhirdetésünket veszélyezteti ma is ez a sokszor komolyan nem vett fertőzés. Ettől csak úgy magától nem fogunk szabadulni. Bizony komoly teológiai munkára van és lesz még szükség ahhoz, hogy – ha Isten megszán bennünket – kigyógyulhassunk belőle. A gyógyítás folyamatában egy alapos kezelést kaptunk a piliscsabai KÉMELM-konferencián. Köszönet érte.

Ittzés János