evél&levél

Szokatlanul sok helyeslő reflexiót kaptam az Evangélikus Élet szeptember 11-i számában megjelent írásomra. Ittzés János püspök kritikája mellett ketten kifogásolták a cikk – szerintük – gúnyos hangnemét. Mindez indokolja, hogy érdemben reagáljak Ittzés János véleményére.

Nyilván nem nekem kell igazságot tennem abban a vitában, hogy mennyire eleven a diakóniai teológia. Mindenesetre lelkész, teológiai tanár, püspök – és így tovább – is egyetértett írásommal. Nem tettem mást, mint hogy összegeztem a már 1989-ben kialakított véleményemet, amelyben megerősített Szabó István püspök előadása. Nem vitatom Ittzés János álláspontjának őszinteségét, bár egyetlen érvet sem hozott fel a véleménye mellett. Gyengíti pozícióját írásának utolsó mondata is, melyben a KÉMELM-konferencia „fertőzésellenes” teológiai munkáját emeli ki.

A KÉMELM-tagok előadásai érdekes, színvonalas élménybeszámolók voltak, de legfeljebb egyháztörténelmi szempontból bírtak tudományos igénnyel. Teológiai szempontból Szabó István már említett előadása, amely „szociológiai teologizmusnak” minősítette a szolgálat teológiáját, valamint Csepregi András más megközelítésű referátuma közelített tudományos igénnyel a kérdéshez.

Azért is jó lenne a téma egyházon belüli rendezése, mert nem lenne szerencsés, ha most a diakóniai teológia elutasítása válna lojalitási kérdéssé, és ezért kellene erőltetetten életben tartani.

Ehhez képest a többi észrevételem apróság; lényegében az érvek helyetti minősítéseket említhetem. Hajlékonynak és szellemeskedőnek minősít kritikusom. Valóban nem vagyok merev, a szellemi élet ezt kizárja; a másik jelző ízlés dolga. Életkoromból adódó megértéssel fogadom, hogy Ittzés püspök úr „őszinte szomorúsággal” megköveti a cikkem által megbántott testvéreinket. Jobb, ha mindenki maga helyett kér bocsánatot, ha ez szükséges. És jobb persze, ha a „megbántottat” sem helyettesítik. Az életkor nem érdem, nem is szoktam rá hivatkozni, de Ittzés János még gyerek volt, amikor Gémes Istvánnal többek között nagy pingpongcsatákat vívtunk a Deák téren, és Pátkai Róberttel is szerettük egymást. Nem hiszem, hogy most kezdenénk el visszakérni a babaruhát. Ha tévednék, és megbántottam ifjúkori barátaimat, akkor magam fogok bocsánatot kérni.

Nem én csúsztatok. A konferencián elhangzott egy felszólalás, mely kifogásolta, hogy az említett levelezés nem került nyilvánosságra. Magam erre reflektáltam, a Vajta-könyv ügyével nem is foglalkoztam. Azt már senki ne írja elő, hogy mit emeljek én ki egy beszélgetésből.

Egyébként amit a levelezésről írtam, az a Vajta-könyvre is vonatkozik. Nem vagyok az ígérettevők fogadatlan prókátora, hiba volt, hogy nem szorgalmazták jobban a fordítást, a kiadást, de nyitott volt a kapu, be lehetett volna menni rajta azoknak is, akiknek inkább volt szívügyük a dolog. De lehet, hogy célszerűbb volt a túlélő múlt bizonyítékaként megtartani az ügyet. Az persze megint csak ügyetlenség, hogy késik az elkészült könyv piacra kerülése. Nem hiszem, hogy ebben tendencia lenne, tételezzük fel a tisztességet egymásról.

Nem szeretnék új frontot nyitni a vitában, de személyes tapasztalatom, hogy Vajtának a Magyarországi Evangélikus Egyház volt a fontos, nem pedig a könyvének a kiadása. Ez utóbbit főként indikátorként használta – annak tesztelésére, hogy valóban igazi-e itthon a fordulat. Mielőtt hazajött, felhívott – máig sem tudom, hogy kinek a tanácsára –, és két kérdést tett fel. Azt tudakolta, hogy megbízhat-e az itthoni egyházkormányzásban, illetve hogy – ezzel is összefüggésben – nem kell-e valamilyen provokációtól tartania, nem kerül-e kínos helyzetbe. Legjobb tudásom szerint tájékoztattam; kétségkívül nagy hatással volt rám a beszélgetés, főként az a felelős egyházszeretet, amely Vajta Vilmos szavaiból áradt. Örömmel jött, de csak akkor akart jönni, ha biztos lehet benne, hogy jó ügyet, az egyház megújulását szolgálja.

Ittzés János kétszer is utal arra, hogy nem csak a maga nevében ír. Ez esetben kérem a többieket is, hogy mérlegeljék még egyszer írásomat és jelen válaszomat.

Köszönöm Ittzés püspök úr reflexióit. Még mindig nem mondhatjuk el, hogy egyházunkban a testvéri kritika megszokott, elfogadott. Ezért is örvendetes, ha valaki vállalja ezt, és ha bizonyos kérdésekben nem is értünk egyet, mindenképpen köszönettel tartozom megszívlelendő gondolataiért. Csak a nyílt, őszinte beszéd segít a bajok orvoslásában.

Frenkl Róbert