Napról napra

Istenünk áldásra fordította az átkot. Neh 13,2 (2Kor 4,17; Mk 2,1–12; Ef 4,22–32; Zsolt 67) Izrael népe történelme során megtapasztalta Isten vezetését. A babiloni fogságból hazatérve templomépítésbe kezdenek, és hálaadással idézik vissza azokat az eseményeket, amelyekben különösen is átélték Isten áldását. Ma a templomban elhangzik az ároni áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged…” Kérjük és várjuk hát Isten áldását az előttünk álló hétre, a munkára, amelyet végezni fogunk, az emberekre, akik felé küldetésünk hirdetni az evangéliumot, a találkozásokra, amelyek ránk várnak, és az időre, amelyet Isten áldásával, értékesen használhatunk fel.

Én veled leszek – így szól az Úr –, és megszabadítalak. Jer 30,11a (Jn 14,16–17; Mk 10,46–52; Lk 13,1–5) Immánuel: velünk az Isten! Jézus születése előtt erről kapott örömhírt József (Mt 1,22–24). Jézusban az élő Isten van közöttünk, aki tanítványainak mennybemenetele előtt is megerősítette: „…és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Isten betartotta ígéretét – mind a jelenlétére, mind a szabadításra vonatkozóan. Igaz, mást vártak az emberek. És mennyit értetlenkedtek a tanítványok! Az ács fiában nehéz volt meglátni Isten egyszülött Fiát. A kereszten szenvedő Krisztust kigúnyolták az alant állók… Ma is sokan kételkednek a megváltásban. Adja Isten, hogy felismerjük őt!

Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. Zsid 9,12 (1Móz 28,17; Lk 5,12–16; Lk 13,6–9) „Szívemtől trónodig – Mily szent csoda…” (EÉ 521) – Jákób álmában égig érő létrát, Isten angyalait s atyái Istenét látta. Áldást, ígéreteket kapott tőle. Felébredve az álomból az Úristen hatalma, dicsősége félelemmel töltötte el. De hitben megerősödve és Istennek szóló fogadalomtétellel indult tovább útján. Ahogy Jákóbbal, úgy a mi életünkkel is különleges, egyedi terve van Urunknak, s ahogy őt, úgy minket is keres, szólít Istenünk.

Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?! 1Móz 39,9 (Lk 11,4b; Préd 12,1–7/8/; Lk 13,10–17) Az Úr Józseffel volt, olvassuk a fejezet elején. Áldását kiterjesztette életére, munkájára. Potifár, a fáraó főembere egész házát rábízta. Amikor Potifárné házasságtörésre akarta rávenni Józsefet, ő nem veszítette el a fejét, hanem hű maradt Istene parancsolataihoz. Mi a próbatételek, kísértések célja életünkben? Mi is megmérettetünk, hogy milyen erős, szilárd, kipróbált, tiszta a hitünk, s hogy mi lakik a szívünkben. Nemcsak szavakkal, hanem egész lényünkkel Istenéi vagyunk-e? A próbatétel ilyen „szemüvegen át” nézve nem csapás, hanem Istenünkhöz visz közelebb.

Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának! Ézs 25,9b (Jn 11,27; Mk 6,7–13; Lk 13,18–21) „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni” – olvassuk a 118. zsoltárban is (8. vers). A szabadítás, a problémákra való megoldás nem feltétlenül azonnal és úgy történik, ahogyan azt az ember kívánja, elvárja. Isten irántunk való mély szeretete, imáink meghallgatása felől sose legyen kétségünk, ne hallgassunk olyan hangokra, amelyek meg akarnak ingatni bennünket hitünkben. „Itt van az Úr,” mondja a próféta, s mi ezt teljes szívvel mondhatjuk vele, hiszen Jézus Krisztus él, feltámadt, életet és üdvösséget ad.

Mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban. 1Pt 1,15 (1Móz 17,1; Mt 27,39–44; Lk 13,22–30) A Tízparancsolat követelményeit ekképpen vezeti be Isten: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” (3Móz 19,2) De ki és hogyan lehet szent? Szent az, aki (ami) egészen, mindenestül Istenhez tartozik. Atyánk mindennél jobban ismer minket, látja a bennünk lévő bűnt, a lázadást, a gonosz szándékot, az ő törvényének való hátat fordítást. Hihetetlen, mégis igaz, hogy Krisztus által kegyelmet kínál, és a felebaráti szeretetet mint legfőbb parancsolatot helyezi a szívünkre.

Jézus Krisztus mondja: „Aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” Mt 7,24–25 (1Sám 2,8b; ApCsel 14,8–18; Lk 13,31–35) Bizonyára emlékszünk még a híradók képsoraira: megtépázott tetők, vízben úszó vagy összeomlott házak, sártenger a falvakban, kétségbeesett emberek… Utólag elhangzik: ha gátat emeltek volna, ha nem vályogból építenek házat, ha nem irtanak erdőt – és így tovább –, nem zúdul le a víz. Sajnos utólag már nincs mit tenni. A ma is és Jézus korában is beszédes példa emlékeztessen bennünket arra, hogy „épületünket” most még ráépíthetjük Krisztusra! Senki és semmi más nem fog megmenteni az ítéletkor – sem pénz, sem befolyás, sem hírnév, sem életbiztosítás.

Kőháti Dorottya