Napról napra

Istenünk áldásra fordította az átkot. Neh 13,2 (2Kor 4,17; Mk 2,1–12; Ef 4,22–32; Zsolt 67) Izrael népe történelme során megtapasztalta Isten vezetését. A babiloni fogságból hazatérve templomépítésbe kezdenek, és hálaadással idézik vissza azokat az eseményeket, amelyekben különösen is átélték Isten áldását. Ma a templomban elhangzik az ároni áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és õrizzen meg téged…” Kérjük és várjuk hát Isten áldását az elõttünk álló hétre, a munkára, amelyet végezni fogunk, az emberekre, akik felé küldetésünk hirdetni az evangéliumot, a találkozásokra, amelyek ránk várnak, és az idõre, amelyet Isten áldásával, értékesen használhatunk fel.

Én veled leszek – így szól az Úr –, és megszabadítalak. Jer 30,11a (Jn 14,16–17; Mk 10,46–52; Lk 13,1–5) Immánuel: velünk az Isten! Jézus születése elõtt errõl kapott örömhírt József (Mt 1,22–24). Jézusban az élõ Isten van közöttünk, aki tanítványainak mennybemenetele elõtt is megerõsítette: „…és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Isten betartotta ígéretét – mind a jelenlétére, mind a szabadításra vonatkozóan. Igaz, mást vártak az emberek. És mennyit értetlenkedtek a tanítványok! Az ács fiában nehéz volt meglátni Isten egyszülött Fiát. A kereszten szenvedõ Krisztust kigúnyolták az alant állók… Ma is sokan kételkednek a megváltásban. Adja Isten, hogy felismerjük õt!

Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. Zsid 9,12 (1Móz 28,17; Lk 5,12–16; Lk 13,6–9) „Szívemtõl trónodig – Mily szent csoda…” (EÉ 521) – Jákób álmában égig érõ létrát, Isten angyalait s atyái Istenét látta. Áldást, ígéreteket kapott tõle. Felébredve az álomból az Úristen hatalma, dicsõsége félelemmel töltötte el. De hitben megerõsödve és Istennek szóló fogadalomtétellel indult tovább útján. Ahogy Jákóbbal, úgy a mi életünkkel is különleges, egyedi terve van Urunknak, s ahogy õt, úgy minket is keres, szólít Istenünk.

Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?! 1Móz 39,9 (Lk 11,4b; Préd 12,1–7/8/; Lk 13,10–17) Az Úr Józseffel volt, olvassuk a fejezet elején. Áldását kiterjesztette életére, munkájára. Potifár, a fáraó fõembere egész házát rábízta. Amikor Potifárné házasságtörésre akarta rávenni Józsefet, õ nem veszítette el a fejét, hanem hû maradt Istene parancsolataihoz. Mi a próbatételek, kísértések célja életünkben? Mi is megmérettetünk, hogy milyen erõs, szilárd, kipróbált, tiszta a hitünk, s hogy mi lakik a szívünkben. Nemcsak szavakkal, hanem egész lényünkkel Istenéi vagyunk-e? A próbatétel ilyen „szemüvegen át” nézve nem csapás, hanem Istenünkhöz visz közelebb.

Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának! Ézs 25,9b (Jn 11,27; Mk 6,7–13; Lk 13,18–21) „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni” – olvassuk a 118. zsoltárban is (8. vers). A szabadítás, a problémákra való megoldás nem feltétlenül azonnal és úgy történik, ahogyan azt az ember kívánja, elvárja. Isten irántunk való mély szeretete, imáink meghallgatása felõl sose legyen kétségünk, ne hallgassunk olyan hangokra, amelyek meg akarnak ingatni bennünket hitünkben. „Itt van az Úr,” mondja a próféta, s mi ezt teljes szívvel mondhatjuk vele, hiszen Jézus Krisztus él, feltámadt, életet és üdvösséget ad.

Mivel õ, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban. 1Pt 1,15 (1Móz 17,1; Mt 27,39–44; Lk 13,22–30) A Tízparancsolat követelményeit ekképpen vezeti be Isten: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” (3Móz 19,2) De ki és hogyan lehet szent? Szent az, aki (ami) egészen, mindenestül Istenhez tartozik. Atyánk mindennél jobban ismer minket, látja a bennünk lévõ bûnt, a lázadást, a gonosz szándékot, az õ törvényének való hátat fordítást. Hihetetlen, mégis igaz, hogy Krisztus által kegyelmet kínál, és a felebaráti szeretetet mint legfõbb parancsolatot helyezi a szívünkre.

Jézus Krisztus mondja: „Aki hallja tõlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kõsziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidõltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kõsziklára volt alapozva.” Mt 7,24–25 (1Sám 2,8b; ApCsel 14,8–18; Lk 13,31–35) Bizonyára emlékszünk még a híradók képsoraira: megtépázott tetõk, vízben úszó vagy összeomlott házak, sártenger a falvakban, kétségbeesett emberek… Utólag elhangzik: ha gátat emeltek volna, ha nem vályogból építenek házat, ha nem irtanak erdõt – és így tovább –, nem zúdul le a víz. Sajnos utólag már nincs mit tenni. A ma is és Jézus korában is beszédes példa emlékeztessen bennünket arra, hogy „épületünket” most még ráépíthetjük Krisztusra! Senki és semmi más nem fog megmenteni az ítéletkor – sem pénz, sem befolyás, sem hírnév, sem életbiztosítás.

Kõháti Dorottya