A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP – Lk 14,25–35

– Én ezt aztán soha nem írom le, az száz százalék.

– Hogyhogy nem írod le?

– Nem írom le, és kész! Gondold el, doktor, mennyi kárt okoznak, mennyi keserűséget és könnyet teremtenek majd ezek a mondatok.

– Megfogadtuk, hogy úgy írunk le mindent, ahogy azt a szemtanúk és hiteles hírvivők elmondták. Márpedig ennek alaposan utánajártam. Mindennek alaposan utánajártam, de ennek aztán végképp.

– Tagadjuk le, hogy hallottuk ezeket a szavakat. Úgysem tudja meg senki.

– Máté, Máté! Miket beszélsz? Csak nem gondolod, hogy büntetés nélkül el lehetne titkolni azt, amit tudunk?!

– És ha csak azt mondanánk, hogy Isten a fontosabb? Akkor az nem jelentené azt, hogy apánkat, anyánkat, feleségünket, gyermekünket, testvérünket gyűlölnünk kéne.

– Sőt még a saját lelkünket is!

– Még a saját lelkünket is.

– Nem tehetjük.

– Miért nem? Ezzel Jézus mondanivalóját sem bántanánk meg, elvégre ő mondta, hogy szeressük egymást, a gyerekeket, a testvéreket, a szülőket. Várj csak! Itt mindjárt kikeresek neked egy ilyen részt…

– Nem kell, tudom! Hidd el, mégsem változtathatjuk meg ezen a helyen azt, amit mondott. Itt pedig azt írja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”

– Lukács, nagyon félek ezektől a szavaktól. Tele van poklokkal. Hány embert közösítenek ki, aláznak meg majd ezek miatt a szavak miatt? Gyülekezeti tagok fordulnak el családtagjaiktól, alapvető kapcsolatok hullanak szét vallásos nagyképűségből. Ahogy én tudom, előtte még ezt is mondta: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” Hol van itt a békességes Jézus, akiről jó hírt szeretnénk vinni az emberek közé?

– Igazad van, Máté! Sok nehéz mondat hangzik el nálad. Abban is igazad van, hogy sokan magyarázzák majd félre ezt az üzenetet. De nézd csak, nálam előtte egy példázat van, amely a nagy vacsoráról szól. Ez tele van örömmel, és arra kéri az embereket, hogy vegyenek részt abban az örömben, amelyet Isten készít.

– Ismerem ezt a példázatot. Nálam is megvan; igaz, kicsit keményebb a történet. Van benne bosszú is. De az nem itt szerepel, hanem egészen máshol.

– Na, látod. Itt egy csalódott, de egyben reménykedő, jóságos Isten áll az emberek előtt. Talán így elviselhetők a kemény szavak is.

– Éppen ezért nem odaillők. Neked is azt kellene írnod, amit én rögzítettem: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám…” Ráadásul én abba a részbe helyezem el, ahol a tanítványok az evangélium elkötelezettjei lesznek. Rájuk tényleg igaz is lehet, hogy szembekerülnek a házuk népével.

– De itt van ez a példázat a nagy vacsoráról. Aztán ahogy megfordul…

– Mit csinál?

– Jézus egyszer csak megfordul. Képzeld el ezt! Mennek az úton. Mögötte a sok ember. Ő talán még a nagy vacsora példázatán gondolkozik, amelyet egy vendégség közepette mondott el. Az emberek mögötte arról beszélnek, hogy ők most már Jézus követői. Arról beszélnek, hogy mennek a nagy öröm felé, amely olyan, mint egy óriási lakoma. Akkor Jézus hirtelen megáll, és szembefordul velük. Mindenki megáll. Néznek egymással szembe. Itt a lényeg. Ott állnak egymással szemben.

– Hogy lesz ez lényeg, doktor?

– Szemben áll egymással a mulandóság és az örökkévalóság. Ember és Isten. Az ember szándéka, amely hagyományokra, családra, emberi kapcsolatokra épül – és Isten szándéka, amelyben az ember magára marad, egyesegyedül Isten színe előtt állva. Szemben állnak egymással a lényeg tekintetében. A szándékok tekintetében. Éppen amiatt, amit az életről gondolnak.

– Jézus tudatosan állítja meg őket?

– Valamikor úgyis bele kell ütközniük Istenbe.

– De ezek az emberek nem lesznek mind igehirdetők!

– Itt nem is arról van szó, hanem az élet felépítéséről. Tudod, olyan ez, mint egy toronyépítés vagy hadba vonulás. Az embernek el kell gondolkoznia azon, hogy mit is akar az életben.

– Ismered Jézusnak azt a példázatát, amely éppen a toronyépítésről…

– Igen, igen. Persze, hogy ismerem.

– De ez olyan, mintha Jézus rá akarná beszélni őket, hogy inkább válasszák a normális életet, amelyben apa, anya, asszony, gyerekek és emberi törekvések vannak. Nem az az evangélium célja, hogy mindenki – akármilyen módon – kövesse Jézust? Akkor most miért beszéli le őket erről?

– Talán ő maga is megrettent a nagy változástól. Talán hirtelen belátta, hogy ez nem megy egykönnyen az embernek.

– Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. Így válik végképp magányossá az ember.

– Talán mégsem. Van itt szó még a keresztről. Ez pedig éppen arról szól, hogy Isten nem hagyja el az embert, hanem a végletekig vele marad. Azt mondja: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét…” – de igazából ő megy elöl a sorban. Ő vezet minket az örökkévalóság – embertől, világtól idegen – útján. Nem annyira a halál felé, hanem inkább a feltámadás felé. Igen.

Na, most írjunk, Máté, tovább, mert sosem lesz ebből Biblia!

Koczor Tamás