Keresztutak

Kevesen merték remélni, hogy ilyen szép számmal összegyűlnek majd a résztvevők az evangélikus nők VII. országos találkozójára. Az idén több egyházi rendezvény is erre a napra, október 1-jére lett meghirdetve, ezért érthető, hogy a szokottnál is nagyobb volt a szervezők öröme, amikor látták, hogyan telik meg a Deák téri gimnázium díszterme az ország különböző pontjairól érkező asszonyokkal, sőt néhány fiatallal is. Méltatlankodás helyett inkább hála töltötte be a szíveket, amikor kiderült, hogy a kishitűen „csak” száz példányban kinyomtatott éneklapok – borítójukon Hespné Házos Mária ez alkalomra írt versével – hamar elfogytak…

Délelőtt Alföldy-Boruss Csilla orgona- és csembalóművész vallott pályájáról egy vele készült riportfilm segítségével, majd élőszóban. Az összefoglaló cím kapcsán – A kereszt felemel – a számára a zenénél is fontosabbról, Isten szabadító erejéről tett bizonyságot. Ahogyan a kottában a kereszt jele fél hanggal felemeli a dallamot, úgy érleli, nemesíti az ember lelkét a próba, a teher – kezdte a művésznő.

Az Alföldy családnak pedig kijutott a nehézségekből. Az édesapának, Alföldy-Boruss Dezsőnek a Rákosi-korszakban egy bátor, hitvalló kijelentés miatt távoznia kellett a lelkészi szolgálatból. A következményeket szinte a rendszerváltásig viselnie kellett valamennyi hozzátartozónak, tudniillik hogy ők – Csilla szavait idézve – egy „kicsapott pap” családja. Szűkös anyagi körülmények közt éltek, a gyermekeket akadályozta és korlátozta az akkori hatalom a pályaválasztás terén… „Mégsem arról van szó, hogy bárkinek is sajnálnia kellene minket” – tette hozzá azonnal a művésznő. „Vannak dolgok, amelyeket át kellett élnie a családunknak. Nehézségek, amelyekbe mások, akiket nem tud tartani a hitük, bizonyára beleroppantak volna.” Csilláék azonban Isten hordozó szeretetét tapasztalták meg a legnehezebb próbák idején is. „Mindig van út” – idézte többször is a nap folyamán az édesapjától tanult biztatást. A művésznő pályája ékes bizonyítéka ennek; amikor az emberek akadályokat gördítettek eléjük, Isten új utakra vezette Csillát és a testvéreit.

A nap kezdetén Magyar Szilvia éneke dicsérte a sorsunkat kezében tartó Urat, délben pedig Alföldy-Boruss Csilla előadásában Bach muzsikája emelte magasra a jelenlévők előtt Isten mérhetetlen szeretetének jelét: Krisztus keresztjét.

Délután két, ötven esztendeje végzett lelkésznő: Kinczler Irén és Dóka Zoltánné vallott megrendítő módon arról, hogy miként szembesülnek most, aktív szolgálatuk végén az emberi élet kikerülhetetlen próbáival: a betegséggel, kiszolgáltatottsággal, szeretteik ágya mellett a halállal. „A rajtunk lévő kereszt a kereszthez űz” – emlékeztetett Dókáné. A küzdelmekben Krisztus keresztje emel föl, a velünk szenvedő Úr erősít meg bennünket. Ő ad győzelmet, hogy az utolsó percünk is róla szóló bizonyságtétel lehessen. Mert a keresztény ember küldetése – hogy Krisztus keresztjét az emberek elé tárja – végső sóhajunkig tart, ahogyan Dóka Zoltán figyelmeztette a feleségét: „Nagyon vigyázzunk arra, hogy halálunkkal ne cáfoljunk rá az életünkre!”

B. Pintér Márta