A hét témája

A Budapest-Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban hagyomány, hogy a végzős osztályokat egyhetes erdélyi tanulmányi kirándulásra visszük. Az idén azzal bővült a szokásos program, hogy szeptember 16-án ellátogattunk Dévára, a Böjte Csaba ferences atya által létrehozott árvaházba. A diákönkormányzat már tavaly felvette a kapcsolatot az intézménnyel, és gyűjtést rendezett az árvák számára. Most sem érkeztünk üres kézzel.

Az évszázados kolostorban már javában folyt a tanítás, amikor megérkeztünk. Ötven gyerek nem tud csendben, észrevétlenül betoppanni, így hamarosan előkerült az atya is, a belső udvarba terelte a társaságot, és mesélni kezdett.

–Fiatal lelkészként gyakran jártam állami árvaházakban, ahol száz-százötven gyerek élt kopaszra nyírva; nem lehetett tudni, melyik a fiú, s melyik a kislány. Próbáltam velük beszélgetni románul, mire egy nevelő azt mondta, hogy inkább magyarul szóljak hozzájuk. Kiderült, hogy többen magyar falvakból kerültek be, de mivel nem tudtak románul, senkivel nem beszéltek. A nyelvi képzésükkel nem foglalkoztak. Azt gondoltam, nem igazságos, hogy nincs apjuk, anyjuk, és még beszélgetni sem tudnak senkivel. Fájt a szívem azt látva, hogy ezek a gyerekek elveszítik nemzeti, vallási identitásukat. 1993 nyarán kikértem néhányat közülük, és elvittem őket táborozni. A végén azt kérdezték: miért nem csinálunk egyéves tábort? Először butaságnak gondoltam, de aztán rájöttem, nem lehetetlen. Akkoriban foglaltuk vissza ezt a kolostort, és ’93 szeptemberétől beindítottuk az „egyéves tábort”.

–Az 1970-es árvíz óta az épület lakatlan volt; ennyi maradt meg a korábbi öthektáros ferences iskolaközpontból. A környező épületeket lebontották, blokkházakat húztak a helyükre. S akkor mi levertük a kolostor lakatját. Nem volt nehéz, már nagyon rozsdás volt. Kitakarítottuk az emeletnyi szeméthalomból, és befogadtunk tíz-húsz gyereket. Azt vallom, ha valaki Isten nevében kér, akkor az embernek kutya kötelessége segíteni. Itt, a Zsil völgyében a kilencvenes évek elején rendre zártak be az üzemek, gyárak, tömegessé vált a munkanélküliség, a szülők nem tudták eltartani a gyerekeiket. Sokszor maguk hozták, hozzák el őket hozzánk. Nem egyet az utcáról, pályaudvarokról szedtem össze.

A jelenlegi létszám hatszáz felett jár, és tíz ilyen intézményük van – például Torockón, Szovátán, Kolozsváron, Zsombolyán, Petrozsényben. Ahol az egyház visszakapott valami épületet, ott nekiláttunk, rendet raktunk, s ősszel már indulhatott is az élet.

Rengeteg pozitív tapasztalatunk van. Az ember nevelhető, mert Isten selejtet nem teremtett, senki nincs, akiből kispórolt volna valamit. Azt látjuk, hogy azok a gyerekek, akik ilyen súlyos létbizonytalanságban éltek, nagyon tudják értékelni, ha valaki átöleli és szereti őket. Jó érzés látni, hogy a Kolozsvárra kerülő egyetemistáink továbbra is összetartanak, együtt laknak.

–A hatalmas munkában ma már száz-százhúsz segítőtársunk van. Jönnek Magyarországról, Szlovákiából, de a legtöbben erdélyiek. Nyaranta egyetemisták is segítenek, ki egy hétig, ki néhány hónapig. De lehet jönni egy életre is. Járjuk a vidéket, a szegényebb falvakat, bemegyünk egy-egy házba, beszélgetünk a helyiekkel arról, hogy milyen gondok vannak. Felírjuk, hol mire van szükség. Itt egy tolószékre, ott egy pár cipőre, hogy a gyerek iskolába tudjon járni. Előfordult, hogy egy bácsinak egy lóra való összeget teremtettünk elő. Később a munkatársak visszamennek, megnézik a nehéz helyzetben lévő gyerekeket. Ha ennyi elég, akkor iskolaszereket, ruhát adunk, ha nagyobb a baj, akkor napközi otthont csinálunk a faluban. A felsorolt tíz házunk mellett tizenöt napközink is van, ahol a gyerekek bent maradhatnak délután, és fűtött helyiségben tanulhatnak. Alkalmazunk egy-egy nevelőt is, aki felügyel rájuk, uzsonnát oszt. Ha ez sem elég, mert a gyermeknek nincs hova hazamennie estére, akkor keresünk számára helyet valamelyik otthonunkban. Aztán van, aki csak vakációra megy haza, de olyan is akad, aki arra se, mert nincs hova.

–Most indítottuk be az úgynevezett keresztapaprogramunkat. Székelyföldön az a szokás, hogy ha valaki keresztvíz alá tartja a gyermekemet, az a komám lesz, és aztán ő is felelősséget vállal a nevelésben. Nekem van hatszáz gyermekem, szeretném, ha lenne hatszáz komám is. Nem fizikai keresztséget értek ez alatt, hiszen legtöbbjük már meg van keresztelve, hanem azt szeretnénk, ha akadnának olyan magánszemélyek, csoportok, osztályok, amelyek vállalnák, hogy fedezik egy-egy gyerek neveltetésének a költségeit. Mindössze napi egy euróról van szó. Szerencsére rengeteg adományt kapunk, de ezek esetlegesek, és szeretnénk hosszabb távra tervezni, hogy felelősségteljesen, nyugodt lélekkel vállalhassuk újabb gyerekek nevelését.

Közben kicsöngettek, és néhány gyerekarc jelent meg a résnyire nyitott ajtóban. Az atya hív minket, hogy nézzük meg az osztálytermeket, ismerkedjünk a kicsikkel. Az épületben alsó tagozat működik. A barátságos termekből éppoly harsány üvöltéssel szabadulnak ki a gyerkőcök, mint bármely más iskolában. Amikor meglátják az atyát, fürtökben csimpaszkodnak rá; neki mindenkihez van egy kedves szava, és az ölelésből is jut valamennyiüknek. „Mindnek tudja a nevét?” – kérdezzük hitetlenkedve. Elnéző mosoly a válasz. Nemcsak a nevüket, de a történetüket, betegségeiket, örömeiket is. „No, eredjetek, ismerkedjetek a vendégekkel!” – fordul most hozzájuk.

Mire körülnézek, egy csapat hat-nyolc éves kölyök lóg a langaléta pesti srácok nyakában. A kisfiúkat leginkább a digitális fényképezőgépek érdeklik, és boldogan kattintgatnak a masinákkal. A lányok inkább a „hölgyekhez” somfordálnak, kézen fogják a nagylányokat, és már vonszolják is őket, hogy megmutassák nekik a szobájukat, az osztálytermüket. Emlékeztetnem kell magam, hogy pár éve, hónapja, hete ezek a mosolygós kis kölykök még a pályaudvaron kódorogtak koszos kis mancsaikat alamizsnáért nyújtva. És akadt egy ember, aki kántáló énekükre öleléssel válaszolt, szállást és napi betevőt szerzett. Csak egy ember. Ember.

Jánosi Vali