Élő víz

Egyik unokám, aki az idén kezdi a középiskolát, és tele van szorongással, a minap e szavakkal zárta telefonbeszélgetésünket: „Jó neked, nagymama, mert már nem kell iskolába járnod!”

Pár nappal később egy idősebbekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom az elfogadás művészetét.” Rögtön mások is csatlakoztak e gondolathoz. Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik.

Eltűnődtem. Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy helyileg meghatározható épületbe; a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem ebben az iskolában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával. Meg kell tanulnunk a háttérben maradni, nem terhelni embertársainkat a panaszainkkal, nem bölcselkedni jobban a kelleténél és még sok mást is ezenkívül. Hiszen Isten által ránk bízott feladatunkat csak akkor tudjuk jól végezni, ha nem ragaszkodunk a magunk igazához, és nem önmagunk körül forgunk.

Isten iskolájában nincs „bukásmentes” osztály. Tanítómesterünk türelmesen ismételteti velünk az anyagot, amíg végre-valahára megtanuljuk, hogy valójában számunkra csak az ő útja járható. De addig sokat bukdácsolunk, sok kerülő utat teszünk. Urunk olyan kedvesen bátorít: „…szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8b; Károli-fordítás) Minél hamarabb bízzuk rá magunkat, annál kevesebb kudarcot kell elszenvednünk önfejűségünk miatt. Érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz szituációban a leghathatósabb segítséget.

A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, (…) felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medenczébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait…” (13,3–5; Károli-fordítás)

A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik – értünk. Lélegzetelállító csoda ez!

Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája” (Mk 9,35). Ez a törekvés idegen az emberi természettől. Az embert nagyon fájdalmasan tudja érinteni, ha nem kap elismerést, ha megfeledkeznek róla, ha kihagyják a felsorolásból. Hiúsága sebeződik meg, amire sértődöttséggel reagál; a sértődöttség haragot táplál, a harag pedig rossz tanácsadó.

Valójában akár meg is köszönhetnénk azokat az alkalmakat, amikor nem szándékosan bántanak minket, hanem csak valamely jelentéktelen mulasztás nyújt lehetőséget a krisztusi alázat tanulgatására. Olyan ez, mint a védőoltás: ellenállóbbá tesz, és felszabadít a csip-csup ügyeknél való leragadástól.

Nekünk ne legyen más tanácsadónk, egyedül Jézus. A tőle való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése, amelyre személyesen adott példát nekünk. Aki e téren már némi gyakorlatra tett szert, az tanúsíthatja, hogy mennyi áldás rejlik benne. A gonosz minden lehetőséget kihasznál arra, hogy célba vegyen bennünket mérgezett nyilaival. A legbiztosabb célpont a nagy felület. Mennél kisebb valami, annál nehezebb eltalálni. Ezért is érdemes minden adódó alkalmat megragadni a kicsivé alakulás gyakorlására. Lehet, hogy éppen ennek a nehéz leckének a megtanulása jelenti majd a legnagyobb segítséget életünk terheinek az elhordozásához.

Egy szerzetesről feljegyezték, hogy amikor az árvaház kis lakói számára gyűjtött, valaki arcul köpte. A szerzetes letörölte az arcát, újra kinyújtotta kérő kezét, és szelíden csak ennyit mondott: „Nos, én már megkaptam a magam részét; most arra kérem, hogy adakozzon a gyermekeknek.” – Bizonyára sokat gyakorolta már ezt a jézusi erényt, azért találta fel ilyen jól magát a megalázó helyzetben.

Az embert nem a másik ember rosszindulata, hanem a saját hiúsága, érzékenykedése fosztja meg a legtöbb örömtől. Ragaszkodunk ahhoz, ami megítélésünk szerint megillet bennünket. Ennek óhatatlan velejárója a csalódás, a megkeseredettség. Pedig annyi szépség vesz körül bennünket, amelyet talán nem is veszünk észre a folytonos méricskélésben, hogy mit adtunk, és mit kaptunk érte cserébe. Az évek meg egymás után suhannak el felettünk, míg mi balga módon csak a veszteségeinket és a sérelmeinket számolgatjuk. Mindez azért van így, mert olyan nehezen akarjuk megtanulni azt, amire tanítómesterünk, Jézus biztat: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt 11,29; Károli-fordítás)

Szántó Vilmosné