Napról napra

Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót! Ézs 1,17a (Mt 7,2; Mk 10,2–9/10–16/; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 62) Ézsaiás próféta az Úr szavát közvetítve azt mondja Izrael népének: nem elég az áldozatokat bemutatni, meg kell térni. Nehéz annak az embernek az intését elfogadni, akinek a magatartásán, szavain nem érezzük, hogy ő Isten embere, hozzá tartozik, neki él. A saját igazságát igazolni akaró, kioktató természet csontos dióhéjba zárt makacssággal találja magát szembe. Az erőszakoskodó csupán még ingerültebb lesz, ha a hozzá szólóban nincs meg az alázat. Isten arra biztat minket, hogy arról beszéljünk embertársainknak, amit a saját életünkben már letettünk elé, s rendeztünk. Szüksége van a világnak a szelíden szerető, másokat elfogadó, Istenre figyelő, erőt, bölcsességet tőle váró testvérekre.

Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. 2Móz 3,14a (2Tim 2,13; 2Móz 23,10–16; Lk 14,1–6) Az Ószövetség egyik legtitokzatosabb igéje ez. Mégis (épp ezért) érdemes felfigyelni rá. Isten szavát többféleképpen fordíthatjuk magyar nyelvre. A legkifejezőbb talán ez: leszek, aki (ott) leszek. Vagyis ő minden helyzetben velünk marad, s úgy van jelen életünkben, ahogyan megtapasztaljuk őt. Aki most nem tapasztalja meg a jelenlétét, annak ma nincs Isten. Nem jó érzés Isten nélkül tölteni akár csak egyetlenegy napot is. Nem csak Mózes életében és Izrael történetére igaz az ígéret: ott leszek. Az Úr ma is ezt ígéri. Veled leszek, mert így mutatkozom be: ott leszek.

Az Úr elküldött, hogy vigasztaljak minden gyászolót. Ézs 61,1–2 (1Thessz 4,17–18; 2Móz 18,13–27; Lk 14,7–14) Milyen gondoskodó Isten! Az ember életének ideje szűk kereteken belül mozog. Isten ezt is jól tudja. Nem engedi, hogy azok, akiket szeret, és akik hozzá tartoznak, vigasztalás nélkül maradjanak. Annak idején a prófétát küldte el, hogy a szomorkodók mellé álljon. Most Szentlelkét küldi, aki megvigasztal. Nincs annál nagyobb nyomorúság, mint ha valaki vigasztaló nélkül marad a gyászában. Azonban a hívő ember számára az örök élet mindennél nagyobb és erősebb bizonyosságot ad.

Mindeddig megsegített bennünket az Úr! 1Sám 7,12 (Lk 12,28; 1Móz 24,54b–67, Lk 14,15–24) A múltba tekintés hálaadásra indít. Akkor is, ha az Evangélikus Élet hetven évére, akkor is, ha egyházunk létére, akkor is, ha saját életünkre gondolunk. Hálaadás nélkül üres a jövő mind az egyház, mind az állam, mind a családok életében. Mert – minden nehézség ellenére – meglátni Isten munkáját a történelemben vagy személyes történetünkben: az Úr épít. A hálátlan ember szájíze mindig keserű, ő maga pedig házsártos és aggodalmaskodó. A hálát adni tudó keresztény ember jókedvű, reményteljes, nyitott és boldog. Minél többször fedezzük fel és hirdetjük másoknak az Úr munkáját életünkben, annál jobban fogjuk szeretni őt. Hát nem erre van szükségünk?

Seregek Ura! Egyedül Te vagy a föld minden országának Istene! Te alkottad az eget és a földet. Ézs 37,16 (1Kor 8,5–6; 2Móz 19,3–9; Lk 14,25–35) Egy ország – minden politikai nézetet és társadalmi berendezkedést fölülírva – akkor működik jól, ha az emberek szeretik egymást. Ennyi szükséges a „jóléti” társadalomhoz. Isten országa ott kezd megvalósulni, ahol szeretet van. Isten tulajdonában vagyunk; tőle, belőle fakadunk. A bűn ezt a tulajdonviszonyt borította fel; a saját tulajdonunknak tekintjük magunkat – pedig ez nem így van. Sokakat a gonosz ural. Mert aki engedi, hogy kiessen Isten kezéből, vagy maga ugrik ki onnan, annak nincs más esélye, mint a gonosz hatalmába kerülni. Istenéi lehetnénk. Miért nem jó ez nekünk?

A keresztségben Krisztussal együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. Kol 2,12 (Ez 16,60; Jn 18,28–32; Lk 15,1–10) Pál apostol a feltámadással biztatja a kolossébelieket. Ez több, mint egy szalmaszál; erre fel lehet fűzni az életünket. Elszakíthatatlan, biztos kötelék, amely megtart, amelyen bizton függhetünk. Hát nem erre vágyakozik minden ember? Hogy ha testben meg is hal, lélekben feltámadjon, s örökké éljen?! Hogy halhatatlan legyen? – Isten gyermekeként vele lenni, vele beszélgetni, őt dicsérni, neki szolgálni maga a mennyország!

Mi megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. ApCsel 6,4; (Jer 15,16; Préd 12,9–14; Lk 15,11–32) Hány olyan evangélikus gyülekezet, közösség van, amely ezt ki merné mondani? Pedig ez az igevers kereszténységünk lényegét hirdeti. Nem a lelkészek „privilégiuma” ez, hanem a bűnbocsánatot és kegyelmet nyert emberé. Mindenkié, akiben Krisztus él. Kitartóan csak az az ember tud imádkozni, állhatatosan csak az a közösség tud az ige szolgálata mellett dönteni, amelynek tagjai naponként Bibliát olvasnak, családon belül is együtt imádkoznak, s az Úrnak szentelt életet élnek. Maradjunk meg az ige és az imádság mellett!

Horváth-Hegyi Olivér