A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 21. VASÁRNAP – Mk 9,14–29

Könyvesboltban járva nagy ívben elkerülöm az ezoterikus művek polcait. Ha a tévében jól öltözött prédikátorok kezüket emberek fejére teszik, akik ettől ájultan zuhannak társaik karjába, rossz érzéssel másik csatornára kapcsolok. Ha guruk, sámánok vagy táltosok nyilatkoznak az újságban, lapozok. Ha tudom, hogy szent tárgyak mágikus erejéről fog folyni a beszélgetés, előre unatkozom. Valahogy taszít minden ilyesmi. Modern ember vagyok, nem hiszek a démonokban sem. Ebben a hitetlenségemben hiszek.

Ezért nehéz elképzelnem Jézust, amint „ördögöt űz”. Örülök, hogy ebben az esetben csak szóval. Így mégis elfogadhatóbb. De a gyerek, akire rászól, eszméletét veszti itt is. Ha hozzám mint keresztényhez odajönne valaki, hogy űzzem ki a gonosz lelket, biztos képtelen lennék rá. Nem tudom, van-e ilyen elvárás ma az emberekben Krisztus követőivel szemben. Bár láthatjuk, hogy a karizmatikus mozgalmak világszerte virágoznak… Akkora – és egyre növekvő – tömegeket mozgatnak meg, amekkoráról felvilágosult, reformált egyházainkban álmodni se lehet.

Annyira azért mégsem érzem jól magam, hogy egy legyintéssel elintézzem: látványosság, cirkusz, hókuszpókusz. Mert érzem, hogy nálunk, reformált, „észalapú”, protestáns világunkban valami hiányzik. Valahogy úgy állok ott, ahogy a tanítványok egykor: akkor most, Mester, hogy is kellene ezt csinálni? Mi is a titka, mi a jó technika? Min múlik? Biztos a helyes retorikán, a határozott fellépésen, a jó szertartásrenden, a ruházaton, a struktúrán, a hierarchián. Ha már hinni képtelen vagyok. Legalább úgy közelítem meg a kérdést, mint Simon mágus: a lényeg a jó technika.

Jézus válasza kijózanító. A tanítvány nem ölthet fehér köpenyt, nem állhat neki epilepsziásokon kuruzsolni, nem játszhat ördögűzőt. Olyan élmény ez, amilyenben nekünk, hitetlen hívőknek volt részünk egy Tamás-misén, Szegeden. A keresőknek rendezett alkalmon elhangzottak József Attila sorai: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Az átütő, látványos csodatechnikák keresésére Jézus válasza ennyi: „…semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

Türelmetlenül tűri hitetlenségünket. Kijön a sodrából szerencsétlenkedésünk láttán. Ha már hinni és csodát tenni nem tudunk, legalább szólni tudjunk. Minimálprogramot hirdet. Arra vegyük a bátorságot, hogy bizalommal megszólítsuk. Kérjük a csodát, a gyógyulást, amelyet hitetlenségünk miatt nem tudunk megtenni, elérni.

A néma lélek számára a megszólalás jelenti a gyógyulást. Kommunikációba kezd. Véget ér elzártsága. Ez az elzártság veszélyes volt. Fenyegette a külvilágot, és magát is folyton életveszélybe sodorta. Tűzbe vetette és vízbe fojtotta áldozatát. A démoni azonban nem csak egyéneket sújt és sodor. Csoportokat is. A néma lélek, ha veszélyben érzi magát, pusztít kommunikáció helyett. Közösség is burkolózhat némaságba félelemből, nemtörődömségből. Ebből születnek a történelem legfeketébb lapjai: tűzbe veti, vízbe dobja. Máglyák és a pesti rakpart magányos vascipői. Szürke hétköznapokon csak tehetetlenül áll a közösség, és vitatkozik, mert segíteni nem tud vagy nem akar. Ez a mi tipikus állapotunk ma Európában. Vitatkozunk, és nem tesszük, amire lehetőség lenne. Ha a közösség tagjai már csak egymás kritizálásával foglalkoznak, hallatszanak ugyan még hangok, de csak a vita hangjai. A néma lélek uralkodik. Szavak nem hangzanak el, amelyek gyógyulást hozhatnának. Mintha az orvosok a beteg felett egymással vitáznának tettek helyett. Innentől cinizmus, félrevonulás, kiégettség, sértődöttség, tehetetlenséget leleplező, meddő vita uralja az életünket. Ebből a démoni rendszerből belülről nincs menekvés. Valamilyen külső segítség kell.

A keresztény dogmatika egyik legérdekesebb konstrukciója a Háromság három személyének egysége. Isten, a Lélek űzi ki a démonokat, ahogyan a Biblia erről tanúságot tesz. Krisztusban a Lélek konkrétan, láthatóan működött. Hiszem: volt, amikor Jézus démonokat űzött ki. A Lélek pünkösd óta az anyaszentegyházban is jelen van – tanítjuk…

Szabó B. András