Kultúrkörök

Száznyolcvanhárom éve már, hogy irodalomkönyvünkből ránk kacsintó költőóriásunk életfogytiglan balsors sújtotta területté nyilvánította szűkebb hazánkat. Örök hivatkozási alap, mentség, identitás. Menthetetlenül a Szomszédok országa vagyunk, ahol nap mint nap több millió pszeudo Lenke néni kel fel, és választja a panaszkodást életformának.

Miközben a magunk borzasztó bajait gyűjtjük köldökünkre, és bámuljuk őket, látókörünk ritkán terjed a szomszédokon, illetve azok zöldebb füvén túl. És ha már nekünk rossz, dögöljön meg a szomszéd tehene is meg mindenkié. Szeretjük a bulvárhíradókat, amelyekben látjuk, hogy mindenkinek még rosszabb, mint nekünk. Persze sovány a vigasz, és már a klasszikus graffiti sem igaz, mely szerint egy atombomba elronthatja az egész napunkat. No, azért az igazán profi riportok titanicos zenei aláfestéssel el tudják érni a vasárnapi sajnálatot: azaz a vacsorát megakasztó „jaj szegények, de hisz ez borzasztó”-t. Utána azért mondjuk tovább a magunkét, nehogy kihűljön saját kékestetőnyi problémahalmazunk.

Közhely, hogy a világ egy faluvá zsugorodott. Egy faluvá, ahol – még ha nem is vagyunk hajlandóak tudomásul venni – hazánk a gazdasági elithez tartozik. Fent vázolt természetünkből fakadóan szívesebben nézzük irigykedve a tőlünk napnyugatra fekvő cifrább házakat; a faluvégi kurta kocsmán túlra, a harmadik utcáig már ritkán merészkednek gondolataink. Vasárnapi sajnálat, vasárnapi segítség.

Az idén az átlagnál több lehetőséget ad a figyelmünket és gondolatainkat terelő médiapásztor. Viszonylag sok szó esik Afrikáról: Live 8, G8, és most egy újabb lehetőség, a Hotel Ruanda. Egy film, amelyet látni kell. Egy film, amely többet mond el a világról, mint bármely arra szakosodott alkotás, mert nem tanulságot akar elmondani, csak a valóságot. Egy film, amely miközben a tíz évvel ezelőtti ruandai mészárlást meséli el, többet mond el rólunk, mint azt előtte el tudtuk képzelni. Vajon merjük-e a szokásos egy percnél százhuszonegyszer hosszabb ideig tudomásul venni, hogy nem csak mi vagyunk a világon? Merünk-e belegondolni, hogy a világfalu végén milliók halnak meg a fehér ember legnagyobb dicsőségére? Vajon merjük-e problémáinkat ebben az összefüggésben újraértékelni, és merünk-e nonstop hálát adni azért, hogy nem épp „tuszi csótánynak” születtünk a kilencvenes évek Ruandájában? Nem mintha történelemről lenne csupán szó, hisz a fekete földrész számos országában ma is folyik a vér, ma is százezrek halnak meg feleslegesen.

Vasárnapi sajnálat, a tehetetlenség dühe, krokodilkönnyek. A felelősség kollektív, a felelősség nem a miénk, a felelősség senkié. Nem akarok se másra, se fel mutogatni. Aki teheti, tegyen valamit, aki nem, az pedig tegyen meg mindent azért, hogy aki teheti, az tegyen. Itt csak arra kérek mindenkit, hogy nézze meg a filmet, és ha tud még, mondjon el egy imát – most az egyszer nem önmagáért. Mielőtt pedig újabb panaszra nyitná a száját, számoljon el háromig, és gondoljon arra, hogy amíg ezt megtette, valaki a világfalu végén meghalt, mert nem volt mit ennie, vagy nem kapta meg a megfelelő védőoltásokat, vagy csak mert rosszkor vagy rossz helyre született…

Gáncs Kristóf