A hét témája

Ha már írok róla, a legkevesebb, hogy könyvet kellene írnom Hafenscher Károlyról (aki nekünk kora ifjúságunktól Hafó – ha pedig nagyon komolyra vettük, akkor Károly – volt). A róla írt könyvemben azután az õ mûvei dominálnának… Nem tudok arról, hogy a bizalmas megszólítás ellenére akár fiatal, akár öreg valaha is ne adta volna meg számára a tiszteletet. Lehet, hogy termete is tiszteletet parancsolt, elsõsorban mégis megjelenése, kisugárzása volt mindig a meghatározó.

Újonc cserkész voltam, amikor megismertem; õ ekkor még nem ismert. Teológusként érkezett Paksra 1946-ban, a 16-os fasori cserkészcsapat táborába. Este a táborozásnál a „Hej, halászok …” kezdetû dalt énekelte. Ámultunk a gyönyörûségtõl. Késõbb már kevésbé voltunk lelkesek, amikor napos tisztként szemlét tartott, és kidobálta a kispárnákat a sátorból. Hogy ne puhuljunk el. Szigoráról legendák keringtek. De elsõsorban magával szemben volt igényes.

Azután már az egyházban, ifjúsági bibliaórákon, konferenciákon találkoztunk. Hírlett, hogy az etika a szûkebb szakterülete, de mi úgy láttuk, hogy mindenben, ami minket érdekel, otthon van. Fóton, Gyenesdiáson nem lehetett nélküle elképzelni ifjúsági konferenciát. Büszkék voltunk rá, hozzánk tartozott. Mi is csodáltuk, hogy hazajött Amerikából. Egyszerûen beszélt errõl. Nem titkolta, hogy hite, hazaszeretete, erkölcsi felfogása mellett fontos volt, hogy valaki várta itthon, akit az Úristen társául rendelt egy életen át. Nélküle minden kiváló adottsága ellenére sem sikerülhetett volna ilyen nagy ívûre a pálya…

Örülök, hogy ismerhettem a szüleit. Gyermekük iránti szeretetük segített megérteni a Hafó-rejtélyt. Azt, hogy abszolút „szellemi lény volta” mellett képes volt õszinte szeretettel körülvenni a szûkebb és tágabb családot éppúgy, mint gyülekezete tagjait, fõleg az elesetteket, a rászorulókat. Büszke vagyok rá, hogy 1954 óta (ekkor került a Deák térre) nemcsak folyamatos a kapcsolatunk, de talán – némi szerénytelenséggel – barátjának is tekinthetem magam. A barátság sem mindig könnyû „mûfaj”. Éltünk át együtt, fõleg a Deák téri presbitériumban, kríziseket is.

Végigdolgozta a 20. század második felének Magyarországán a nehéz évtizedeket. Minden püspöknek, minden egyházkormányzásnak szüksége volt rá, miként gyülekezetének is. És õ dolgozott. Nem volt „ellenálló”, de behódoló sem. Tisztessége mellett a munka, a teljesítmény volt a titka és a védõbástyája. Úgy vélem, ezért bízott meg benne teljes mértékben 1957-ben Ordass Lajos is. Pedig õ nehezen állt szóba azokkal, akiket korábban Dezséry László is becsült, illetve foglalkoztatott.

A felejthetetlen 1957-es esztendõben Ordass Lajos, Keken András és Hafenscher Károly váltotta egymást a Deák téri szószéken. Hafó nemcsak állta a sarat (késõbb is, amikor a szintén kiváló igehirdetõ Káldy Zoltán lett a püspök), de fokozatosan a leginkább elismert igehirdetõk egyike lett.

Otthon volt a szószéken. A leghosszabb ideig Káldy Zoltán mellett kellett helytállnia. Nem volt könnyû. Talán az a konfliktusuk volt a legviharosabb, amikor a püspök odaígérte a filharmonikusoknak a templomot úgy, hogy belépõjegyet is árulhatnak. Hafó tartotta magát a presbitérium döntéséhez: adomány van, belépõjegy nincs. Még barátai közül is szembefordultak vele néhányan; mások a püspök haragjától félve nehezteltek meg rá, nem is értették, hogy az óvatosnak elkönyvelt lelkész miért ilyen szilárd. Pedig csak egyszerûen tisztességes volt, mint ahogyan akkor, amikor minket nevelt cserkészként.

Nem akarom megbántani sem a „genfieket” (mint ismeretes, többen szolgáltak hosszú ideig a Lutheránus Világszövetségnél), sem a nemzetközi egyházi életben másutt tevékenykedõ lelkészeket, de úgy vélem, hogy a nemzetközi színtéren Hafó a legismertebb magyar evangélikus teológus. Pályáján bizonyára sokat segített kimagasló nyelvtudása is. Tagja volt többek között a vatikáni vegyes bizottságnak, és bár számos konferencián képviselte hazánkat, egyházunkat, mindig itthon élt, és mindig gyülekezeti lelkész maradt. Mi jól jártunk így a Deák téren, ám kétségtelen, hogy más társadalmi rendszerben, más egyházban még jelentõsebb teljesítményt nyújthatott volna. Osztozott tehát számos 20. századi magyar tudós sorsában.

Életútja azok véleményét erõsíti, akik elvetik a megalkuvást, de a morálisan nem vitatható ellenállásnál – a közösséget gazdagító teljesítmény miatt – többre becsülik az értelmiségi alkalmazkodást.

Nemcsak kiváló igehirdetõ volt, hanem a homiletika és az ökumenika avatott professzora is. Sokan sokat tanultak, tanultunk tõle. Mindig alaposan készült, részletes jegyzeteket írt, de szabadon adott elõ, illetve prédikált. Ökumenikus nyitottsága és felkészültsége a terület egyik legismertebb teológusává tette. Gyarlóságunkat jelzi hittudományi egyetemünkkel való konfliktusa. Annál nagyobb öröm, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem, ahol szintén sokat tanított, díszdoktorrá avatta dr. Hafenscher Károlyt. Nemzedékek fognak még gyarapodni értékteremtõ, értékõrzõ munkássága által. Talán amit elvett tõle a történelem, a politika, azért kárpótlást kapott a családban, feleségében, gyermekeiben, illetve munkatársaiban. Olyan lelkészekkel dolgozhatott szoros kapcsolatban, mint Keken András, Harmati Béla, Pintér Károly, Takácsné Kovácsházi Zelma… Szellemi mûhely volt ez a javából, amelynek a morzsáiból is jó volt részesedni.

Gratulálunk! Köszönjük, Hafó! Tartson meg sokáig az Úristen!

Frenkl Róbert