Élő víz

Naponta szembesülünk az „értelmetlen szenvedés” fogalmával. Tény: szenvedni akkor is nehéz, ha van értelme. Minduntalan le kell küzdenünk a félelem sötét erőit – életünk szüntelen harc a megújulásért. Erőtlenségünk azonban végképp elviselhetetlen, ha nem látjuk értelmét. „Értelmetlen szenvedés…” – mondjuk ilyenkor.

Sajnos tele vagyunk efféle hibás szófordulatokkal. Hányszor hallani azt is: „Hiszem, ha látom!” Holott a Biblia ezzel teljesen ellentétesen értelmezi a hitet, amely „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”. (Zsid 11,1) Pedig nem egyértelmű: ha valamit látok, abban miért kellene hinnem?! Ha valami nyilvánvaló tény, azt miért kellene remélnem?!

S persze ne feledjük azt sem: ha a mennyek országáról van szó, akkor könnyen megeshet, hogy nem hiszünk majd a saját szemünknek sem. Gondoljunk Jézus tanítványaira, akik sok ezer embernek – szinte a semmiből való – megvendégelése után is így tanakodtak: „Nem hoztunk kenyeret!” (Mt 16,7) Pedig kétszer is látták a kenyérszaporítás csodáját – a saját szemükkel!

Ugyanígy: a szenvedés mibenléte is a hit kérdése, pontosabban: hitünk próbája. Értelmetlen szenvedés nincs. Ennek legfényesebb példája Jób esete. Az ő barátai képviselik a tipikusan emberi gondolkodást, annak negatív, földhözragadt értelmében. Elifáz álláspontja, amely szerint ártatlanul senki sem szenved (l. Jób 4,7), számos logikai tévedést rejt, ugyanis nap mint nap irtanak ki becsületes embereket.

A szenvedés értelme nem magyarázható kizárólag a bűn és bűnhődés primitív, ok-okozati rendszerében. Mélyebb misztérium ez, amely azért is szükséges, hogy „a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek” (1Kor 11,19), de végső értelmének titka – Istennél van. Jób nagyokos barátai is csak arra voltak képesek, hogy elhomályosítsák Isten örök rendjét „értelem nélküli szavakkal” (Jób 38,2). A szenvedés minden emberi útnak a része – olyan ösvény, melynek célja csak a választottak számára tárulhat fel igazán. Jézus ígérete szerint a Pártfogó majd megvilágítja elménket: Isten Szentlelke megtanít bennünket mindenre, s eszünkbe juttat mindent, így nem maradunk árván (l. Jn 14,18.26). Csak a hitetlenek nem látják értelmét a szenvedésnek, mert számukra meddő rejtély marad, hogy pontosan mi is a bűn, az igazság és az ítélet (vö. Jn 16,7–11).

Figyelemre méltó az apostoli felfogás: Pál sohasem prédikálta önmagát (l. 2Kor 4,5), saját szenvedéseivel mégis dicsekszik (l. 2Kor 11,16–33). Pál érti: a szenvedés által a Krisztus ereje lakozik lelkében (2Kor 12,7–10); tudja, hogy Isten hatalma a zivatarban nyilvánul meg igazán (l. Zsolt 29), s hogy „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm 8,18).

Ez a dicsőség a mennyek országának tisztasága és semmihez sem fogható öröme. Egy „mennyei érzés”, amely már itt a földön is megtapasztalható, hiszen senki sincsen, aki áldozatot hozott az Isten országáért, s „ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,30).

Jézus szerint „hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.” (Mt 13,45–46) Gondoljunk bele: a kereskedő(k) számára minden érték pénzre váltható, s minden áru a meggazdagodás esélyét jelenti csupán. Miféle érzés, micsoda megváltás lehet az, amikor a kereskedőt többé nem érdekli az üzlet, s a harácsolás helyett maga is vásárlóvá válik: mindenét eladva szerzi meg az igazgyöngyöt, vagyis a valódi értéket…

A kereskedő a nyereséget kárnak ítélte a Krisztusért! (Vö. Fil 3,7) Az igazgyöngyért azonban sokszor a tenger mélyére kell úszni. S amikor végre megtaláljuk, megtörténhet, hogy a visszaútra már nem marad levegőnk. S akkor, ott lent, a fénytelen tengerfenéken, ránk tör a sötét éjszaka, a halál pedig rettenetesen nekünk támad. De Isten lehajol hozzánk. Végül, a legvégső előtti pillanatban meghallja kiáltásunkat. És akkor majd elmondhatjuk mi is: „Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,3)

Minden választottnak meg kell értenie: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) S talán csak ők vigasztaltatnak meg igazán, mert a fényhez előbb sötétség kell (vö. 1Móz 1,2), az ébredéshez pedig álom. S ha este szállást is vesz a sírás, reggelre már biztos, hogy itt lesz – az ujjongás (l. Zsolt 30,6).

Andriska János