Keresztény szemmel

Június óta nagyot változott Anglia. Amivel addig csak fenyegettek, amit addig csak valószínűnek tartottak, az július hetedikén – és két héttel később majdnem ismét – bekövetkezett. Londont feldúlta, gyászba borította, és – mondjuk meg nyíltan – megrémítette az al-Kaida terrorakciója. A fővárost, a brit társadalmat nem csak a közel hetven gyanútlan, ártatlan ember értelmetlen lemészárlása, nem csak a számos életben maradt áldozat megnyomorítása, nem csak a számtalan hozzátartozó életének feldúlása, nem csak a tömegközlekedés részleges megbénulása rázta meg. Amint egy cinikus közíró rámutatott: ha London éveken át viselni tudta a Luftwaffe bombázását, akkor négy öngyilkos merénylő terrorakciója sem fogja térdre kényszeríteni.

Csakhogy most nem hősies tűrésről, nem egy ellenséges hatalom súlyos áldozatok árán való legyőzéséről van szó. Már a hírhedt „9/11” – a New York és Washington elleni terrorakciók – másnapján is látszott, hogy a terror ellen körülbelül akkora sikerrel lehet háborút viselni, mint egy árnyékba szöget verni.

A védekezést sok minden gátolja. Az ellenségnek nincs hátországa, amelyet meg lehet bénítani, nincs szervezett hadserege, amelyet le lehet győzni, és főleg – bármilyen jelszavakat hangoztat – nincs világos, jól körvonalazott és legalább a saját szempontjából nézve logikus célja. Ahány hitszónok, ahány véresszájú nyilatkozat, annyiféle érv, magyarázat, követelés.

Akár helyes volt a Szaddám Huszein ellen viselt háború, akár nem, a gyilkos merényletek javában folytak már, amikor Irakot még csak az ENSZ kérlelte, hogy ne fegyverkezzen. A délszláv háborúban a külföldi beavatkozás a muzulmánok javát szolgálta. Az öbölháború egy muzulmán, arab lakosságú ország felszabadításáért folyt. Ha Tony Blair kormánya minden fenyegetést ki akar védeni, akkor nemcsak Irakból kell kivonnia a brit haderőt (erre előbb-utóbb úgyis sor kerül), hanem át kell alakítania a brit társadalmat olyanná, amilyenné e társadalom muzulmán tagjainak is csak elenyésző kisebbsége akarja formálni.

De nemcsak az nehezíti meg a védekezést, hogy az ellenség kitapinthatatlan és kiszámíthatatlan, hogy nincs reális célja és valószínűleg még csak központi irányítása sem. A társadalom szempontjából – beleértve a muzulmán vallású britek többségét is – a legijesztőbb a terroristák teljes szakítása mindennel, amibe beleszülettek, vagy azokkal a körülményekkel, amelyek közé a szüleik révén kerültek egy jobb vagy békésebb élet reményében gyerekkorukban. Mindannak a teljes tagadása, amit ez a társadalom jelent, és amit mindeddig nyújtott nekik. Az az eszelős lojalitás, amelyet egy sokarcú eszme legkegyetlenebb változata iránt éreznek, az a vakbuzgalom, amellyel magukhoz ölelik a halált, és tagadják az életet. Az a meggyőződés, hogy használ valakinek, ha válogatás nélkül sokaknak ártanak, és hogy létezik valahol egy mérhetetlen jóság és bölcsesség, amely megjutalmazza őket egy saját életük feláldozásával elkövetett rémtettért. Nincs szánalmasabb és félelmetesebb ember annál, akit istene gyűlöletre kényszerít.

Tony Blair júliusi beszédében megállapította, hogy ebből a szellemi zsákutcából csak meggyőzéssel, józan érvekkel lehet kivezetni a fogékony lelkű fiatal embereket, akik hamis próféták áldozatai. Sajnos ennek sikerét valamelyest kétségbe vonják Jonathan Swift borús szavai: „Senkit sem lehet józan érvekkel eltántorítani attól, amiről nem józan érvek győzték meg.” London, Anglia, a világ még sokat fog gyászolni.

Pátkai Róbert (Angliai Magyar Tükör)