Keresztény szemmel

Mostanában többször eszembe jutott egy kedves, nevettető eset. Évekkel ezelőtt konfirmációra készültünk. A tanulnivaló egyik mondata így állt a gyerekek jegyzetében: „Isten nem kőből épült templomokban lakik. A te szíved is temploma lehet!” Az egyik lelkes ifjú jól bevágta a mondatot, de a feleletén mégis többen nevetni kezdtek. Ugyanis így mondta: „Isten nem kőből épült.” Majd egy kis szünet után: „Templomokban lakik…”

Azért elevenedett fel bennem ez a kis epizód, mert az elmúlt időszakban az evangélikus sajtóban több alkalommal is találkoztam az „istenháza” kifejezéssel. Új istenháza épült itt, amott pedig szépen megtelt a felújított istenháza… S megvallom őszintén, zavar ez a kifejezés. Zavar, mert mindig találkozhatunk azzal az erős tendenciával, amely a templom négy fala közé akarja rekeszteni Istent. Nemcsak ideológiák, politikai erők részéről, hanem a konzumálásba belemélyedő s a szabadságát féltő ember részéről is. Pedig érezhetjük, hogy ez a kifejezés – istenháza – erősítheti azt a képzetet, hogy Isten templomokban lakik, be lehet oda zárni.

Miről van itt szó?

Lehet, hogy csak modorosságról. Ez is elég baj! Ne adjon teret a sajtónk ennek a modorosságnak! Lehet, hogy csak arról, hogy az írók unalmasnak tartják a sokat használt „templom” szót, s ezzel az ügyetlen kifejezéssel helyettesítik. Lehet, hogy ószövetségi hatásra fogalmazunk így. De láthatjuk, hogy a jeruzsálemi templomnak más volt a szerepe, jelentősége, mint a keresztény templomoknak. De tükrözhet ez a fogalmazásmód egyfajta gondolkodást is. Egy olyan gondolkodásmódot, amelyben a gyülekezet és az egyház életében fontosabb a templom a hitnél, az épület a bizalom által épülő közösségnél.

Az elmúlt időszakban egyházunk nagy áldozatokat hozott a templomok felújításáért, új templomok építéséért. Ez örvendetes. De amikor „istenházáról” olvasok, akkor nekem úgy tűnik, mintha az egyházunkban ez lenne a legfontosabb. Mintha az épület fontosabb lenne az élet megújulásánál, a kő a szívnél, a falak az embereknél, mert mi Istennek építünk házat. Azt hiszem, hogy erőtlenségünk éppen abból fakad, hogy az Istennel való közösségünk s az Isten dolgaival való foglalkozásunk a templomra korlátozódik. Bezárt templomajtók pedig jelei lehetnek annak az ősi szabadságvágynak, hogy Isten ne szóljon bele az életünkbe.

Félreértés ne essék: fontos számomra a templom! Örülök, ha nemcsak igehirdetőként léphetek be, hanem igehallgatóként is beülhetek a padokba. Tudom, hogy az élet igéjét itt hallhatja a gyülekezet. Tudom azt is, hogy az úrvacsora ünneplése milyen erőforrása lehet mindenkinek.

Az is jó, ha a gyülekezetek öröméről, megújult vagy új templomuk feletti örvendezéséről tudósít az újságunk. De azt nagyon fontosnak érzem, hogy még a látszatát is igyekezzünk elkerülni annak, hogy Istennek van szüksége ezekre az épületekre. Neki a szívre van szüksége, igénye. Ott akar szállást venni!

Bence Imre