Egyházunk egy-két hete

Szomorú és megalázó eseményre emlékezett a hartai evangélikus gyülekezet október 16-án, vasárnap: 1945-ben a nagyközség német (sváb) nemzetiségű lakosságából több száz civilt hurcoltak el málenkij robotra a Szovjetunióba. Az istentiszteleten Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke szolgált Mk 9,14–29 alapján. Az alkalmon jelen volt Szemerei Zoltán kerületi felügyelő is.

A második nagy világégést követően a vesztes felekre kimondták a „halálos ítéletet” a győztes nagyhatalmak. Nem számított az egyetemes emberi jog, csak a bosszú. Ennek közvetlen hatását tapasztalta meg Harta települése is 1945-ben. Egyes adatok alapján háromszázkilencvenhárom – Palotay Gyula, az akkori hartai evangélikus lelkész adatai szerint háromszáz – civilt hurcoltak el.

Igehirdetésében Gáncs Péter kiemelte, hogy az ember élete során különböző erőknek és hatalmaknak van kitéve, melyek alaposan próbára teszik a hitét. Ez a málenkij robot áldozataira és hozzátartozóira is igaz. Egyszer az élet csúcsait, másszor pedig a mélységeit tapasztaljuk meg. Ez utóbbiak szörnyűségét átélve a sötét bányában dolgozó ember és az érte otthon aggódó hozzátartozója is kétségbeesésében kiált fel lelke mélyéből: „Meddig még, Uram?” A hit le tudja csendesíteni e szenvedő kiáltást, mert többre képes, messzebbre mutat az ember véges látásánál, hiszen reményt ad Krisztus szenvedése és üdvösséget hozó feltámadása által.

Az istentiszteleten e sorok írója röviden elmondta a deportálás történetét, és felolvasta az elhurcoltak névsorát.

1. januárjában hazug ámítással először a férfiakat vitték kisebb munkára a dunaföldvári hídhoz, majd utána Soltvadkertre, Kiskunhalasra és Bajára, ahol megtörtént a bevagonírozás, és elszállították őket a Szovjetunióba. Házról házra járva gyűjtötték össze a a fiatal fiúkat és lányokat, a felnőtt férfiakat és nőket, de az idősebbeket is; nem kíméltek senkit, elvitték az apát és a fiát, az anyát és a lányát, a várandós asszonyt is… Amikor már nem volt kit elfogni, akkor a nemzetőrök kerültek sorra. A Szovjetunióban bányákban, építkezéseknél dolgoztatták a foglyokat embertelen körülmények között, nem beszélve a szállásukról. Sokan már a vagonokban meghaltak. Az volt a „bűnük”, hogy német nemzetiségűek voltak.

1947-ben először a betegek jöttek haza, ’49 október 29-én pedig a túlélők nagyobb csoportja érkezett meg. Olyan is volt, aki csak 1951-ben térhetett vissza Magyarországra. Mire hazaértek, addigra – ’47-ben – kitelepítették a családtagjaikat… Mi adott reményt és vigasztalást a túlélőknek? Az imádság.

Palotay Gyula következő verse az idő tájt kézről kézre terjedt az országban: „Ha egyszer ők is, ők is visszajönnek, / A szemeinkből peregnek a könnyek. / Utukra szórunk minden kis virágot, / Szívünkbe zárjuk az egész világot. / És elfelejtünk minden bús napot, / Sebeket, miket szívünk kapott. / És szemeinkből peregnek a könnyek, / Ha egyszer ők is, ők is visszajönnek. // Szeret az Isten, nem hagy minket árván, / Borús egünkön lesz még szép szivárvány. / Kicsiny falunkba újra visszatérnek / A hitvesek, a testvérek, a férjek. / Ezernyi szívből szeretet dobog, / Szemek tükrében boldog fény lobog. / Én Istenem, csak azt az egyet kérem, / Engedd, hogy minden lélek visszatérjen.”

Halasi László

Regionális hozzárendelés: Hartai Evangélikus Egyházközség