Szószóró

„Új világban élünk, új hatások alatt állunk (…) A változás állandó, s a kérdés nem az, ellenálljunk-e az elkerülhetetlen változásoknak, inkább az: e változásokat az emberek szokásainak, törvényeinek és hagyományainak tiszteletben tartásával vigyük-e végbe.” (Benjamin Disraeli)

Nincsenek már gombafejű beatrajongók. Eltűnt a hetvenes évek napjainkban talán enyhén romantikusnak tűnő hippikorszaka is. A múlté lett a punkok és a diszkók világa egyaránt, de a pár éve még mindig népszerűnek számító rock is veszített vonzerejéből. A babos kendő és a bőrdzseki viselése ugyanúgy hagyományőrzésnek minősül már, mint a Beatrice-számok hallgatása…

Ma már nem a fiatalok azok, akik különböző „underground” viselkedési formákkal lázadnak a korszellem ellen – épp ellenkezőleg. Ők azok, akik lázadás helyett a leghamarabb és a legnagyobb arányban kaptak rá az új világrend, a multikulturalizmus ízére. A multikultúrában felnövő fiatalnak természetes, hogy ugyanolyan ruhában, ugyanolyan gyorsétteremben ugyanolyan „junk foodot” (magyarra fordítva az angol szlenget: „szemétkaját”) fogyaszt, mint kortársai Londonban, Párizsban, New Yorkban vagy éppen Pozsonyban. Tisztelet a kivételnek: azoknak, akik számára továbbra sem divatos az amerikai életérzés, a Kóla, puska, sült krumpli világa, a mindenhonnan áradó, tévedésből szabadságnak nevezett kultúra- és értékrend-keveredés.

Korunk embere kitermelte magának azt a fajta jelent, mely nem a múlt örökségéből táplálkozik, hanem uniformizálással törekszik a közösség kifejezésére. Európát már nem a keresztény értékrend vagy a történelmi múlt köti össze, hanem a gyorsétterem-hálózatok, divatos ruhamárkák s nem utolsósorban a bevásárlóközpontok Belfasttól Bukarestig szinte teljesen azonos árukínálata. Ezen lehet tétlenül szomorkodni, vagy saját tehetetlenségünket felismerve szervilisen örömöt színlelni. Ám úgy is lehet cselekedni, ahogy azok a fiatalok tesznek, akik már megcsömörlöttek az uniformizált, a marihuánától és másfajta drogoktól elbutított agyú, nihilista felfogású kortársaiktól.

Vannak fiatalok, akik mernek a korszellemtől és kortársaiktól egyaránt függetlenül alternatívak lenni. Az alternatív fiatalok mernek nemet mondani a multikultúra mesterséges viselkedési szokásaira; veszik a bátorságot, hogy szembemenjenek kortársaik többségének világnézetével. Le a kalappal előttük!

Az alternatív fiatalok helyzete sok szempontból rokonítható a keresztény egyházak helyzetével. Ahogy kisebbségbe kerültek a drogokra, a mértéktelen alkoholfogyasztásra és a nihilizmusra egyaránt nemet mondó fiatalok, ugyanúgy drámaian csökkent a keresztény értékek alapján gondolkodó és cselekvő emberek száma Magyarországon (lásd: Evangélikus Élet, 2005/39. szám).

Többen áhítattal gondolnak vissza azokra a történelmi időkre, mikor a keresztény gondolkodásmód az emberek hétköznapjaiban is megmutatkozott, de fájó szívvel be kell ismernünk: ma a keresztény értékrend jóval kisebb hatással van a közgondolkodásra a multikulturális világban, mint némely korábbi időszakban. Mindezek ellenére azonban nem szabad elfelejteni, hogy az egyház nem önmagáért van – szerepe nem is saját hatalmának vagy befolyásának erősítése. Jézus Krisztus tanítványainak minden időben ugyanaz a feladatuk, függetlenül a korszellemtől: tanúságtétel a Megváltó és az evangélium mellett.

A jelenlegi helyzet egészen más hozzáállást követel meg, mint korábban! Fel kell ismernünk, hogy a globalizálódó világban más kihívásokkal kell az egyháznak szembenéznie, hiszen a történelmi felekezeteknek, sőt magának a vallásosságnak is egész más a társadalmi megítélése. A multikulturális társadalomban nem épp az lenne az egyház feladata, hogy megmutassa, tud másmilyen lenni, mint a világ?

Vizsgáljuk meg, mit tesznek az alternatív fiatalok, akik a maguk közegében ugyanúgy a perifériára kerültek, mint az egyház és tagjai: megpróbálnak mások lenni, mássá válni, mint amit a kortársak elvárnának tőlük. (Fontos megjegyeznünk, hogy az ilyen értelemben vett „másság” – ellentétben a neoliberális állásponttal – nem rokonítható a devianciával. Az alternatív viselkedési forma olyan, a többségtől eltérő hozzáállást jelöl, mely úgy határozza meg önmagát a korstílussal szemben, hogy ezzel senki érzékenységét nem sérti.)

Négy olyan fontos terület van, ahol e sorok írójának véleménye szerint a magyarországi történelmi felekezeteknek – közöttük természetesen a magyar evangélikusságnak is – alternatívát szükséges nyújtania a modern világgal szemben.

Az első – és talán legfontosabb – ilyen terület a nemzettudat kifejezése. A globalizált világban egyre kisebb az értéke a szélsőségektől mentes, őszinte hazaszeretetnek. A magyarországi protestantizmus számos történelmi korban a magyar nemzet megmaradásának záloga volt. Ne utasítsuk el kapásból azt a lehetőséget, hogy a 21. században – a török idők mintájára – újra a protestantizmuson (vagy esetleg egy mélyebb katolikus–protestáns összefogáson) alapuló nemzeti öntudat lehet az alternatívája a gyökértelen, globalizált fogyasztói szemléletnek.

A második ilyen terület az újonnan felmerülő társadalmi kérdések megválaszolása. A közelmúltban is sok társadalmi vita bontakozott ki; elég, ha a kettős állampolgárság ügyére gondolunk. Az egyház tagjai esetenként tartózkodnak a társadalmi-közéleti vitákban való véleménynyilvánítástól, mert hazánk politikai pártjai a legtöbb esetben egymással szemben foglalnak állást ezekben a kérdésekben. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az egyház a Szentírás szavait közéleti vitákban is képviselje, függetlenül attól, hogy az adott helyzetben melyik politikai párt álláspontja áll a legközelebb a Bibliában megfogalmazottakhoz. A Magyarországi Evangélikus Egyház példát mutatott: a kettős állampolgárság kapcsán mert politikai pártoktól függetlenül az „igen” pártjára állni. A jelen nagy vitáiban (például az egyneműek házasságával vagy az abortusztabletta forgalomba hozatalával kapcsolatban) is szükség lesz, illetve volt az egyház vezetőinek megfontolt, az Úr igéjén alapuló kinyilatkoztatásaira!

A harmadik lehetőség: az oktatás. Az érettségibotrány kapcsán is megmutatkozott, hogy a teljesítménycentrikus oktatási szemlélet mennyi veszélyt rejt magában. E sorok írójának véleménye az, hogy nem a magas tanulmányi elvárásokat megfogalmazó, úgynevezett „porosz módszerrel” oktató általános iskoláknak és gimnáziumoknak van jövőjük. Újra előtérbe kell, hogy kerüljön az oktatás – tehát a lexikális tudásanyag továbbadása – mellett a nevelés is. Mindezt azért, hogy ne csak tanult, de emberileg is megfelelő útmutatást kapó diákok felvételizhessenek az egyetemekre, főiskolákra – ahol aztán szakirányú ismereteiket úgyis bővíthetik. A társadalom részéről talán jogos igény, hogy az egyházi, keresztény oktatási intézményekben gyökeresen más hozzáállással találkozzanak, mint a „világi”, önkormányzati iskolákban – az oktató-nevelő munka stílusában és céljaiban is…

A negyedik terület a zene. A muzsika az evangélium terjesztésének az egyik leghatásosabb eszköze. A sok esetben szegényesnek mondható – mindazonáltal roppant népszerű – szekuláris könnyűzenével szemben is lehet alternatívát nyújtani.

Arról hosszasan lehetne vitatkozni, hogy a világi zenétől csak tartalmilag vagy formailag is különbözzön-e az egyházi zene. Amíg azonban sem az egyházi könnyű-, sem a komolyzene hívei nem kívánnak kizárólagosságot, addig e vitának nincs helye. A lényeg, hogy a szekuláris mondanivalók helyett – melyek sablonosságáról bárki megbizonyosodhat, ha bekapcsolja a rádiót – a krisztusi mondanivalót énekeljük, akár reformáció korabeli korállal, akár igényes modern könnyűzenével.

Periférián lenni – újszerű feladat az egyház számára. Luther Márton megfogalmazása szerint az egyház a Jézus Krisztusban hívők közössége. Az egyház egyetlen tagjának sem szabad tétlenül várnia, hogy az evangélium „magától” terjedjen a változó világban. Mindannyiunk közös felelőssége az alternatív utak keresése, amelyeken járva teljesíthetjük az egyház feladatát – mert az egyház feje, Jézus Krisztus ezt várja tőlünk.

Chladek Tibor