A vasárnap igéje

REFORMÁCIÓ ÜNNEPE – Zsolt 36,6–10

Mi vezette Luthert 1517. október 31-én, amikor híres kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára erősítette? A Krisztus által megígért pünkösdi Lélek, ezért piros ilyenkor az oltár- és szószékterítő a templomainkban.

1517-ben újabb pünkösd volt! Egy vidéki szerzetes a Szentlélektől kapott bátorsággal odaállt a világ nagyságai és hatalmasai elé, mit sem törődve életével, saját jelentéktelenségével, és világgá kiáltotta az evangéliumot, Jézus Krisztus nevét, Isten testet öltött szeretetét.

Mert nem Luther a hős! Nem Luthert kell magasztalni: a reformáció csodatörténete mögött Isten szeretete, igazsága és minket mentő akarata áll.

A 16. század elejére már-már elfelejtődött a golgotai kereszt, az üdvösséget teremtő mennyei szeretet önfeláldozásának helyszíne. Helyette ostoba búcsúcédulák ostoba „áfás számláit” könyvelte a kapzsi bankár és még kapzsibb kámzsás alkalmazottja. Ebben a kapzsi világban szólalt meg Luther ajkáról úgy az örömhír, hogy nyomában – a Szentlélek munkájaként – reformációi piros pünkösd szülessen. A vallás, a hit nem alku tárgya, hanem Isten igazi szeretete! Menteni akaró szeretete. A modern élet fojtogató (pók)hálójában vergődő ember felé is megújító üzenet. Megnyugtató, ha nem öltél, de Jézus szerint már a benned levő harag elővételezett gyilkosság. Jó, ha nem paráználkodtál, de Jézus szerint a másik nemet gerjedelmesen vizslató tekintet elővételezett házasságtörés. A gondolatban elkövetett tett hajszálra van a gyakorlati megvalósulástól!…

Máris riadtan állunk az ítélet valósága és megkérdőjelezhetetlensége előtt. S akkor most? Mit enyhíthet ezen a reformáció? Semmit sem enyhíthet! Ellenben világossá teheti, amit Lutherrel értetett meg a Szentlélek Isten. Hogy Krisztusban – a keresztért – Isten igazsága lett a mienk.

A már haldokló Luther szerinti koldus megkapja a legértékesebb felöltöztető öltönyt: Isten igazságának a ruházatát! Így ítélte meg Isten a mi helyzetünket! Megítélte az ember helyzetét, és mi mást láthatott, mint azt, hogy „gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva…” (1Móz 8,21) Már itt, az özönvíz őstörténetében megszólal a távoli, szinte elővételezett és a messiásra, megváltóra utaló ígéret. Minket pedig a szent ige hívogat reformáció ünnepén is: Isten (örök) házában bőség van, s megváltottjai számára a dúslakodás lehetősége ad szent és örök kilátást. S árad az öröm, mint a patak, az élet és a világosság. A reformáció örömünnep!

Evangélikus egyházunkban – legalábbis itthon – van egy kis nyoma a csüggedésnek. Felmerült a fogyás gyanúja, s talán még statisztikai adatok is riogatnak bennünket. Ám hitben hűséges testvérem, e sorok olvasója: gondold el, volt már ilyen! Nem is akárhol! János evangéliumában olvashatod, hogy „sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé”. (6,60 kk.) Jézus kérdése a lutheri reformáció 21. századi ünnepén is szól: Vajon ti is el akartok menni?

S válaszoljuk Péter apostol nyomán: „Kihez mennénk?” A reformáció kilencvenöt tételében nem Luthertől, hanem a Szentlélektől tudjuk (a piros oltárterítő emlékeztet rá): Isten szeretete tart meg mindeneket. Minket is. Nála az oltalom, nála a bőség, az élet forrása, a ragyogó világosság!

Hát kihez mehetnénk? Válaszolj jól!

Ribár János