A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 23. vasárnap – Jn 20,30–31

Munkámból adódóan gyakran járok könyvbemutatókra. A legfontosabb kérdések egyike, amelyre a szerzőtől választ szoktak várni az újságírók, az, hogy kiknek szánja az írását. És izgalmas az is, hogy miért, milyen szándékkal írta meg azt, amit könyvvé formált. Mert egy könyvvel nagyon sok célt lehet ám szolgálni! Szórakoztatni, mesélni, megnevettetni, elgondolkodtatni, ismeretet terjeszteni, felvilágosítani, dokumentálni, életrajzot közreadni. Aztán lehet rossz, hátsó szándékkal is írni: kampányidőszakban politikusokról botránykönyvet, vagy éppen a „sztárvilágban” szokásos módon emberek lejáratására, „leleplezésére” kiadni „hiteles vallomásokat”. A félrevezetés, a hazugság is belefér, hiszen a cél a mindenáron való meggyőzés – meg a sok eladott példány.

Képzeletbeli „könyvbemutatónkon” elhangozna a kérdés: „Kinek és miért írta János apostol az evangéliumot? Mi volt a célja azzal, hogy egy válogatást közöl a názáreti Jézus csodáiról, jeleiről, és nagy terjedelemben közli beszédeit?” Nos, a szentíró válaszát Jn 20,31–ben olvashatjuk. „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (A hitvallási formát vö. például Jn 11,27.)

Ekkora perspektívával, ilyen mindenkire kiterjesztett igénnyel a világ egyetlen könyve sem léphet fel, csak az evangélium. (A könyvpiacon az úgymond „mindenkinek szóló könyvek” általában nagy csalódást okoznak…) A szent szöveg igénye nem kevesebb, mint hitet ébreszteni, hitben megtartani, a Krisztus nevében való hit általi üdvösséget hirdetni. Igaz, a legfontosabbat már az elején is közli, és itt a végén mintegy megismétli: Isten gyermekeivé azok lehetnek, „akik hisznek az ő nevében” (1,12), és minden azért íratott meg, hogy életünk legyen az ő nevében. Nincs más út – ez az út, vagyis Út: Jézus viszont valóság!

János evangéliuma, amely Jézus beszédeit a szinoptikusokhoz képest jóval bőségesebb terjedelemben hozza, tudósít a Jézus által tett messiási jelekről. Ám ahogy mondani szokták, a „teljesség igénye nélkül”: nem került, nem kerülhetett be minden egyes csodálatos jel, amelyet Jézus tett. Mégis a teljesség igényével íródott, hiszen János evangéliuma olyan bizonyságtétel a Megváltóról, amely mindent tartalmaz, amit életről és üdvösségről tudnunk kell. Hogy mi az „élet”, mi az Isten szándéka az emberrel, és kicsoda Jézus. Hitre és a hitből fakadó teljes életre vezetnek az evangélium sorai, mert Jézusról, vagyis a Krisztusról tesznek bizonyságot.

Azért persze az ember elgondolkodik azon, hogy mire utalhat a 30. versben János: az a sok más jel, amely nincs megírva, de a tanítványok szeme láttára történt, vajon mi lehetett? A názáreti Jézus című film talán még a rendszerváltás hajnalán szerepelt először a tévé műsorán. Ismerősöm meséli, hogy döbbenetes hatással volt rá, és azonnal „rávetette” magát az evangéliumra: tényleg így van-e? És hogy még, még többet tudjon meg arról az emberről, Jézusról, aki az Isten Fia. Mit tett, mit mondott még? Hogyan reagált különböző helyzetekben? Hogyan érzett, minek örült, mi fájt neki? És mit mond személy szerint nekem, nekünk, az őt keresőknek?

A Lélek munkája, hogy az evangélium olvasásával így vagyunk: a szomjúságunk csak nő, amint találkozunk Jézus csodálatos személyiségével. Még többet és többet szeretnék, s kételkedésre hajlamos, csodaváró természetünkből adódóan, Tamásként „látni a szegek helyét”. Az igénket megelőző versekben Tamásnak adott jézusi válasz (20,24–29) éppen a jövő generációk helyzetére felel: nekünk nem adatik látás. De a hitre jutás megadatott a Szentírás bizonyságétele által: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek…”

Nem életrajzot, hanem az életre vezető út térképrajzát tartjuk kezünkben a szentíró tollának vonásaival. Ha alázattal, figyelemmel, kitartóan tanulmányozzuk, célhoz érünk: a Krisztushoz, aki az Írás középpontja, lényege.

Bibliavasárnapon hadd utaljak végül arra, hogy hálával tartozunk Istennek a könyvek könyvéért, amelyet – most ne digitálisan, ne az interneten, hanem – könyv formájában tekintsünk: mindig áldás kézbe venni. Belelapozni és olvasni s hagyni, hogy az olvasott szöveg megérintse a lelket, hogy a Szentlélek munkálkodjon. Adjunk hálát a könyvért, Bibliánkért, amely egész életünkön át hűséges kísérőnk! Ady Endréről tudható: mélységesen szerette „kis teljes Bibliáját”, és ragaszkodott hozzá, mindig magánál tartotta. Vékony papírra nyomott, fekete vászonkötésű kis könyvét igen jól ismerte: számtalan verséhez illesztett mottóként bibliai textust. Sokat forgatta, hűen őrizte, istenkereső harcaiban, lázadásaiban, megbéküléseiben, betegségében is társa volt a könyv.

Kőháti Dorottya