Keresztény szemmel

Már érzékelhető közelségben van a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója. Ezt jelzi, hogy alakulnak a bizottságok – egyházunkban és nemzetközi szinten is – a ritka jubileum méltó megünneplésére. Miért nevezem ritkának? Hiszen korunkban sok történelmi évfordulót tart számon az emlékezet! – Ez igaz, de a reformáció egyediségét nemzetközisége és ma is (nem csak az érintettek által) pozitívnak minősített üzenete, tartalma, következménye adja. A reformáció ünnepe ma is élő – és bizonyára így lesz ez 2017-ben is.

Elsősorban természetesen az egyházak ügye, de jogos a feltételezés, a várakozás arra nézve, hogy a reformáció világtörténelmi jelentősége alapján számos egyéb területen is meg fognak emlékezni a félezer éves jubileumról. Különböző tudományokban (például a filozófiában, a történet- és a nyelvtudományban), illetve művészeti ágakban (a költészet, a zene, a képzőművészet területén) is igen izgalmas vitákat eredményezhet annak vizsgálata, hogyan hatott a reformáció a világpolitikára, illetve ennek változásaira. Egyfelől a reformációhoz nyúlik vissza a modern, a mai világ kialakulása – főleg ami a mai Európát illeti –, másfelől a politológiának nevezett, a korszerű kommunikációt is magába foglaló szakma (?), tudomány (?) gyökerei is Luther Márton és az őt követő reformátorok, illetve köreik tevékenységétől származtathatók. Van, lesz mit feldolgozni a folyamatban; a reformáció öröksége gazdag, minden nemzedék számára tartalmaz rejtett kincseket.

Szeretném most az ünnepnek egy további aspektusára irányítani a figyelmet, amely első megközelítésben ugyancsak egyértelműen vallási kérdésnek látszik, mélyebbre hatolva azonban kiderül, hogy másról is, többről is szó van.

Szép lenne, ha a reformáció érfordulója kapcsán megvalósulna a kettős cél: elsősorban a kiteljesedő ökumenizmus a keresztény felekezetek között, másodsorban a valódi megbékélés, együttélés a világvallásokat illetően. Jól tudom, ahhoz, hogy a keresztények egységét – ami a struktúrát, az egyetlen egyetemes anyaszentegyházat, a világegyházat illeti – célul tűzhessük ki, feltehetőleg még évszázadokra van szükség. Bizonyára elérkezik majd ennek is az ideje, megérlelik a világnak a ma még csak csírájában érzékelhető változásai. De az ökumenizmus, a funkcionális egység, annak erősítése, ami összeköt, már ma is égetően időszerű. És mi lenne alkalmasabb pillanat ennek demonstrálására, mint az az időpont, amikor a szakadásra emlékezünk? Az augsburgi nyilatkozat és az Ökumenikus Charta után már nem feltétlenül illúzió ez az elképzelés. Az előbbi teológiai, az utóbbi pedig egyházpolitikai ösvényt teremtett a valódi ökumenizmusnak.

Igen lényeges, hogy mindez igen kedvező visszhangra talált minden oldalon az aktív egyháztagok körében. Azok között – legyenek katolikusok, evangélikusok, reformátusok, unitáriusok, baptisták, metodisták és így tovább –, akik hiszik és vallják, hogy Krisztus személyes megváltójuk, életük meghatározója.

Érdekesen és erőteljesen mutatott példát számunkra a valódi megbékélésből a világ, a politika. A normandiai partraszállás hatvanadik évfordulóján megtartott ünnepségen együtt voltak a korábbi ellenfelek. A második világháborút végleg eldöntő eseményre való megemlékezésen – de más hasonlón is – ott voltak mindkét oldal veteránjai, és egymás mellett láthattuk az amerikai, a német, az angol, a francia, az orosz, a japán nemzet képviselőit. Nem lehetett könnyű a számukra. Korábban, bár voltak megemlékezések, volt ötvenedik évforduló is, nem volt erre példa. A saját igazságunkhoz való ragaszkodás és a saját veszteségeink miatt érzett fájdalom feldolgozásával el kell jutnunk mások igazságának a megértéséhez, mások fájdalmának a megéléséhez. Csak ez a garancia arra, hogy ezután másképp lesz.

Szép alkalom – ez is erősíti gondolataimat – az ökumenikus imahét, de ez azt üzeni, hogy az úton tovább kell menni. A hétköznapokban a különállás, különélés a jellemző, csak állami vagy egyházi ünnepeken, lényegében protokollárisan láthatók együtt a különböző felekezetek vezetői, tagjai. Meglehetősen formális ilyenkor az ökumenikus jelző használata, akkor is, ha elhangzik néhány imádság és áldás.

Közben minden egyház ugyanazokkal a gondokkal küzd. A lelkészutánpótlás kérdésével, a gyülekezetek öregedésével, a kazuális szolgálatok terheivel, illetve a megújítás igényével. Nagy kérdésként vetődik fel a lelkigondozás iránti, drámaian növekvő igény, amely bizonyosan csak ökumenikusan elégíthető ki. Hasonló a helyzet az intézményrendszerek – oktatás, egészségügyi és szociális szféra – esetében is: a kérdés itt az, hogyan lehet megóvni a minőséget, miközben az intézmények igyekeznek eleget tenni a mennyiségi elvárásoknak. Nem könnyű az eltérő tradíciókat közelíteni egymáshoz, ezt látjuk saját országunkban is; olykor úgy látszik, a szabadság visszanyerése után inkább a különbségek erősödnek, ami nem mindig a pozitív hagyományokat jelenti.

Régebben, ha arról kérdeztek, miben látom a római és a protestáns kegyesség közötti fő választóvonalat – hiszen a reformáció korabeli gondok mára meghaladottá váltak –, úgy feleltem, hogy ott az engedelmesség, nálunk az autonómia a meghatározó fogalom. Ma úgy látom, hogy a 19. és főleg a 20. század tanulságai nyomán a kettő igen közel került egymáshoz, együtt igazítanak el.

Mai aktív keresztény identitással érzelmileg szép lehet, ha az Európai Unió alkotmányának preambulumában megjelennek a keresztény gyökerek, de egzisztenciálisan az a lényeges, hogy Európa és a világ mindennapjaiban érvényesüljön az egyedüli keresztény érték, a felebarátaink iránti szeretet. Az „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) parancsa.

Csak egy megújuló, valóban ökumenikus kereszténység lehet hiteles a harmadik évezredben. Az egyházak választhatnak: szeparáltan védhetik meglévő erejüket, öregedő, fogyatkozó, kevésbé nyitott, kevésbé toleráns és – valljuk be – olykor kevésbé keresztény populációjukat, fontosabbnak tartva a vallási identitást a Krisztus-követésnél; vagy megpróbálhatnak megfelelni a kor kihívásainak. Erre kínál jó alkalmat az ötszázadik évforduló. Különbözőségeinkben való egységünk demonstrálására, a ma is élő és ható evangélium együttes hirdetésére szavakban és tettekben, folytatva közben a zsidó–keresztény dialógust és keresve az élő kapcsolatokat a világvallásokkal. A reformáció sok tekintetben hidat is épített. Ma is élő ez a funkció.

Frenkl Róbert