Élő víz

Érdekes jelenet lehetett: Jézus felszólított valakit, hogy kövesse őt; az illető nem ellenkezett, csak éppen jogosnak látszó haladékot kért. Nem utasította vissza Jézus szavát, csak közbevetette: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.” Egyáltalán nincs kizárva, hogy ez a valaki apja halála és temetése utánra kér haladékot. Majd ha meghalt az apám, és eltemettem. Beteg, öreg, nem sok van neki hátra. S akkor jövök, és követlek. Jézus azonban nem enged haladékot: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” (Lk 9,59–60).

Jusztinosz, a Kr. utáni 2. század közepén élő keresztény apologéta (hitvédő) I. apológia című művében elsősorban nem a halál utáni élettel és a feltámadás keresztény tanításával foglalkozik, ám mégis fontos megjegyzéseket tesz ezzel kapcsolatosan. Az I. apológia XXIV. 2. számú koordinátája szerint olyasmit olvasunk, ami eredetileg a római császárnak és udvari körének volt címezve, és amit így a halottak napja táján érdemes lenne nekünk is megszívlelni, megfontolni: „Csak azt az egyet vethetitek szemünkre, hogy nem imádjuk a ti isteneiteket, és a halottak sírjára nem viszünk ital-, illat- és ételáldozatokat meg koszorúkat.”

Jusztinosz filozófus (is) volt. Annyiban mindenképpen, hogy megszólított vitapartnereit elgondolkodtatni szerette volna. Ennyiben – itt, a 21. század zűrje közepette – nekünk is szabad filozófusoknak lennünk, vagyis célunk és törekvésünk lehetne kortársaink elgondolkodtatása. Most, amikor megindul a roham a temetőink ellen. Amikor a szeretet elmulasztott áldozatát – tudat alatti szinten – akarják százezrek és milliók pótolni.

Méregdrága virágkoszorúk tömege kerül még a legkisebb temetőbe is. Néhány nappal az álszeretet rohama után fonnyadni, korhadni kezdenek ezek a több (tíz)ezer forintos áldozati koszorúk, és a temetők karbantartói, dolgozói tonnaszámra szállítják a kókadt, fonynyadt, megfázott, megfagyott, a hidegtől és az őszi levegőtől nyálkássá lett áldozati virágkoszorúkat – félelmetes hegyekbe tornyozva – a szemétdombra.

Jusztinosz a 2. század közepén azt mondta, hogy a hívő keresztények semmiféle áldozatot nem mutatnak be a halottak sírjainál, és koszorúkat sem visznek oda. S ennek egyszerű a magyarázata a kereszténnyé lett filozófus szerint: a döntő hangsúly nem a múlton, nem is a jelenen, hanem az Isten által biztosított jövőn van. Nemcsak emlékezünk szeretteinkre, nemcsak letudjuk a koszorúáldozatot a temetőben, hanem előretekintünk az örök élet üdvösséges valóságára. Mert az örök életnek kárhozatos valósága is van, de hitünk által mi az üdvösséges valóságra tekintünk előre, ezért még a halottak napja táján is döntő a számunkra az Úr Jézus fentebb idézet szava: az Isten országát hirdesd! Mert hit által ott lehet a mi helyünk, szeretteinkkel együtt!

Jusztinosz az idézett műben – I. apológia, XVIII. – arról ír, hogy a halálunk után sem veszítjük el az érzékeinket, szó szerint „a halál után is érzékel a lélek”, és „abban reménykedünk, hogy a halott, a földbe temetett testünket egykor visszanyerjük, mivel állítjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen”. Természetesen az sem lehetetlen, hogy Pál apostol 1Kor 15-ben adott tanítása szerint elgondolkodjunk a testi feltámadás mennyei titokzatosságáról. Aligha szükséges belebonyolódni olyan kérdésekbe, amelyeket csak a földhözragadt elme tesz fel – például hogy a púpos púposként támad-e fel stb. –, hanem Istenre merjük bízni a feltámasztás és az összeszedésünk nagy titkát. Jusztinosz éppen ebben az összefüggésben említi az Úr Jézus szavát arról, hogy vannak dolgok, amelyek embereknél lehetetlennek tűnnek fel, „de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26). Ezért Jusztinosz hitvallása a pogány császár és szellemi környezete számára maradandó írásban arról tesz bizonyságot, hogy minden elhunyt „Isten rendeletére feltámad, és magára ölti a halhatatlanságot”.

Éppen ezért, keresztény hitünkből fakadóan, legalább nekünk tudnunk kell, hogy mit nem cselekszünk, és mit cselekszünk, amikor a halottak napja alkalmából visszük temetőinkbe a méregdrága virágkoszorúkat! Nem áldozatot hozunk, hanem rendbe tesszük a sírt, az emlék szomorú építményét, de azzal a látó hittel, hogy mi Isten országába készülünk hit által, szeretteinkkel együtt. S hitben elhunyt szeretteinkre békésen emlékezhetünk, akik Krisztus titkának köszönhetően mégis élők (ha innen nézve temetőt látunk is), már elhunyt élők, Krisztusban (és nem a mi véges, szelektív, fogyatékos emlékezetünkben) élők, azaz halott élők!

Ám ha hitbeli kilátás nélkül tolakodunk, tapodunk ki temetőinkbe, akkor élő halottak vagyunk, akik eltemettük önmagunkat a mulandó anyaghalmaz felbomlás felé gyűrődő valóságának a (sír)mélységébe. Ez az a nagy negatív gravitáció – az antianyag és/vagy fekete lyuk mintájára–, amely a Krisztus átszögezett kezébe való kapaszkodás nélkül beszippant és elnyel, mint a beszakadt kanális az őszi falevelet.

A názáreti Jézus ma is megszólít, s mindig megtalálja a módját, hogy miképpen. Talán éppen e sorokon keresztül: Kövess engem! A megbízatás: Isten országának hirdetése!

Ennek az ügynek a képviselete hitbeli magatartásunk – hiszen nem csak a prédikáló pap hirdeti az Isten országát, az örök üdvösséget. Ott a temetőben, illendően rendezett sír mellett szerény virággal emlékezzünk, de igét olvasva, imádkozva, bűnbánatot tartva, azaz hittel és bizalommal a mi Urunk, Jézus Krisztus iránt.

R. J.